Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
ZENTAI TÜNDE: A drávaszögi és Eszék környéki magyar parasztházak a 18-19. században
6. kép. Lakószoba kívülfűtős kemencével (cikóval) és a mestergerendát alátámasztó idegágassal 1910-ben Harasztiban (Hrastin). GARAY Ákos felvétele (Néprajzi Múzeum) Ennek ellenére a századfordulói épületstatisztikák és néprajzi gyűjtések alapján az a benyomásunk, hogy az építőanyag-váltás terén a Drávaszög és a szlavóniai falvak között évszázados a különbség. Míg a Drávaszögben a Dél-Dunántúlon belül is a legkorábban kezdődik meg a földfalra való áttérés, addig a szlavóniai falvak hagyományőrzése a délnyugat-dunántúli tájakéval van szinkronban. 5. kép. Konyhai nyílt tűzhely balkáni üsttel Harasztiban (Hrastin) 1910-ben. GARAY Ákos felvétele (Néprajzi Múzeum) A tető niai oldalán egyáltalán nem lep meg bennünket az 1697es összeírásnak az a följegyzése Rétfaluból, hogy a házak fából és sárból épültek, hiszen ialpas-ágas-tarabás vagy boronás házakat elvétve még a 20. század elején is ácsolnak. (A „tarabás" az ágasok, azaz falpillérek közeinek „darab fá"-kal való kitöltését jelenti.) Az árvízveszélyes Dráva menti falvakban, amint a Széchényi-leírás beszámol róla, makacsul ragaszkodnak a favázas építkezéshez, ennek reliktumai közé tartozhatott az az egy-két kopácsi talpas, fonottfalú ház, amelyek az 1930-as években még álltak. A Drávaszöget a 18. század második felében már a különféle földfalak térhódítása jellemzi. Közép-Európa és a Kárpát-medence alföldi tájain lényegében a 15. századtól tapasztalható a földfalak terjedése. Az építőanyag váltása, a faházak radikális háttérbe szorulása mégis leginkább a 18. századra jellemző. Baranyában a vertfal és a vályogfal 1785-ben már nagy számban jelen van, a vertfal legnagyobb arányban éppen a Baranyavári-járás falvaiban. A vályogvetésben és alkalmazásában ekkor a drávaszögi németek járnak élen. A vertfalat Szlavóniában is ismerik. Szentlászlón 1702-ben a földfalas templom (amit az 1697-es összeírás vertfalúnak mond) már romos. Kórógyon a Bencze család döngölt falú házának felét 1852-ben bontják le, a családi emlékezet szerint a ház az 1700-as években épült. A tetőszerkezetekről szerényebb ismeretekkel rendelkezünk. A néprajzi leírásokban jobbára az egyezések dominálnak a Dráva két oldalán. A tetőváz szinte kizárólag szarufás. Vannak ugyan adataink szelemenről a nádfödelek köréből, Szlavóniából csakúgy, mint a Drávaszögből, azonban a tetővázat ezekben az esetekben is szarufák alkotják. A szarufák a gerincen keresztezik egymást, túlnyúló végeik rövid szarvat képeznek, ebben fekszik a gyakran szelemennek nevezett vékony faelem, amit a Drávaszögben gerinclécnek is hívnak. Várdarócon a szelemen a legfelső kolátfa (tetőléc), amelyre a nádazáshoz van szükség. Ez a szerkezet megítélésünk szerint a szarufás tetőváz egyik változata, amelyben a szelemennek mindössze tetőléc funkciója van. Alkalmazását a Sárközből is ismerjük. A szarufás tetőváz nagy múltja mellett szól az a tény, hogy a levéltári forrásokban nem találunk szelement vagy annak megfelelő hosszú faelemet, és ollóágast sem. A 18. századi siklósi épületfa-kimutatás például csak Mester gerendái, Váró-Szálat, Körösztgerendát, Szalufát és Léceket említ. A koszorúgerenda vóró neve figyelmet érdemel, mert összeköti a Drávaszöget az Ormánsággal, a Sárközzel és a Dél-Alfölddel, de elválasztja a somogyi és szlavóniai faépítkező területektől, ahol ezt a gerendát koszorúnak hívják. A 19. században a Drávaszög a tetőváz tekintetében is gyorsabban fejlődik környezeténél, már a század derekán megjelenik a tetőszék, bár nagyobb mértékben az