Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában
a felfogás legtovább Kelet-Európában érvényesült, ahol a boronaépítkezés roppant kiterjedésű régiójában a magántulajdonnal kapcsolatos jogviszony még a múlt században is embrionális állapotban volt. Két évszázaddal ezelőtt magától érthetődő gyakorlat volt a házak bontása, szállítása és a távolabbi birtoktesten újraépítésük. A muzsik (ha földesura akarta) házastól költözött, nemcsak házanépét vitte magával, ahogyan ez a középkori Európában nyugaton és a kontinens középső részén - a túlnépesedett övezetekben - rendszeres gyakorlattá vált. hanem lakóépületüket is. Moszkvában még a múlt században is népszerű intézmény volt az a piac, ahol házakat lehetett vásárolni, s a vevő kívánsága szerint egy héten belül az épületet fel is építették. Ez azonban csak annak jele, hogy a házat ingóságnak tekintették, azt azonban nem, hogy lakója tartozékának. A fenyőrégióban ez a felfogás csaknem mindenütt úrrá lett a közgondolkodáson és még ott is - Svájcban -, ahol a magántulajdon modern elvei nagyon mélyen gyökereznek a történelem talajában, a ház ingóság-volta egészen természetes tény lehetett a 15-18. századi helyi joggyakorlat megmaradt irataiból ítélve. A legtöbb helyen Nyugat-és Közép-Európában a parasztot olyan bérlőnek tekintették a középkorban, aki házát nem a saját földjén építi fel, eltekintve azoktól az esetektől, amelyek szerint a paraszt maga volt a háztulajdonos, távozásakor joga volt a házát el is adni. 19 További bonyodalmakkal szolgált a 15-16. század óta a történelem, kialakítva a házas, illetve a hazátlan zsellérek falusi csoportjait, az agrárszegénység mindazon rétegét, amelynek ugyan nem volt földje, de a közbirtok használatából mégis részesedett. Ezeknek egy része Nyugat- és KözépEurópában a lakóházak építéstörténetében is új fejezetet nyitott, miután kialakították azokat a lakóépületeket, amelyeknek nem volt istállójuk, csak az embereknek adtak szállást. Ezek a lakóházak nem a múlt maradványai a szociális érdekek szerint egyre jobban rétegzett társadalom életében, hanem a város és a falu lakóépületei közötti átmenet, hibrid - tájanként változó képet mutató - példái. (A jelenség a 19. században elérte Kelet-Közép-Európát is, mindenekelőtt Lengyelországot. Magyarországon századunkban tűnt fel, és napjaink sokat kárhoztatott tükörablakos, sátortetős "villaépületei" képviselik a mögöttük meghúzódó sanyarú ökonómiát.) A faházak lakásviszonyai Valamennyi természetes anyagból (elsősorban fából) épült lakóház maradványa meglehetősen kis alapterületű egyetlen vagy gyakrabban két helyiségből álló építményt sejtet. Ezek az épületek jószerével a föld felszínén állnak, felmenő falakkal rendelkeznek, de már a prehistoria is számon tart olyan veremépítményeket, amelyeknek nagy része (ha lakóház) a szegényebb családok otthona. Ezek főleg a Fekete-tengertől északra húzódó tájakon laktak, de van belőlük sok az Elbától keletre húzódó tájakon is, mindenütt, ahol lombos erdők váltakoznak a mezőkkel. Vannak ilyen épületek az Atlanti-Európa sík tartományaiban is, még Anglia déli részein sem szokatlan látvány az ilyen otthon. Sőt az Alpok völgyeiben is fellelhetők. A kontinens nyugati felén ezek a lakások a szegényebb embereknek szolgáltak lakásul, mindamellett, hogy mindenütt épültek ilyenek (ahol aránylag alacsony volt a talajvíz szintje) jószágtartás céljára vagy fürdőháznak, esetleg szárítókemencét rejtve. Valamennyi épület közös vonása, hogy az egész 29. kép. 18-19. századi fachwerkházak egy „Rundling" típusú faluban az Elba mentén Németországban (Govelin. A szerző felvétele 1985.) A falu terén hársak.
