Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

SZILÁGYI MIKLÓS: 100 év építkezési gyakorlatának változásai egy kisújszállási gazda emlékezetében

pet közölt. VARGA Gyula (1991. 136.) Kismarján 1953ban még fényképezni tudta ezt a bihari síkságon általános elhelyezési módot. 38. A gabonatartó rekesztékről - mely országszerte a módos parasztgazdaságok terménytároló megoldása volt - lásd részletesen: FÜZES Endre 1984. 79-85. - Az a tény, hogy a láda és a rekesztek neve a Nagykunságban egyaránt hombár, bár keveredik a szuszékkal, (lásd erről FÜZES Endre atlasz-kommentárját: SZABÓ László-CSALOG Zsolt 1974. 139-142.), a helyi újság hirdetéseiből is kitetszik: csak abban az esetben egyértelmű, melyik változatot akarják eladni, ha az űrtartalmat is közli a hirdető. Például: 3 rekeszes, szétszedhető deszkahombár kb. 200 q-ra. (Kunsági Lapok IV. 1914. ápr. 9. 15. sz. 7.), illetve egy 10 q-s hombár. (Kisújszállás és Vidéke XXIX. 1921. okt. 23. 43. sz. 4.) 39. Az ún. járgányos malmokról - melyek közül néhányat az 1950-cs években is működőképes állapotban találtak meg, s le is írtak a kutatók - lásd a legújabb összefoglalást: JUHÁSZ Antal 1991a 166-169. - Egyes alföldi városokban - a gőzmalmok megjelenésének hatására - már a század első éveire eltűntek a szárazmalmok, például BANNER János 1911. 130. 40. A kosútozik 'beszélget, politizál' jelentésű nagykunsági tájszó GYÖRFFY István (1942. 110.) szűkszavú közlése nyomán vonult be a Kossuth-kultuszról szóló folklorisztikai irodalomba, (vö. ORTUTAY Gyula 1981. 140-141.) Sz. L. - a századelőre emlékezve - gyakran használta ugyan a szót, környezetének mélyen gyökerező Kossuth-kultuszára azonban történeti emlékei alapján nem lehet következtetni, (lásd SZILÁGYI Miklós 1992a. 125-128.) 41. A szélmalmokról részletesen: JUHÁSZ Antal 1991a. 186198. - A kisújszállási szélmalmokról a helytörténeti irodalomban nincs érdemleges adat: a 18-19. századról szólva csak a szárazmalmokat emlegetik a szerzők: (SZABÓ Lajos 1987. 173-174. ; ZSOLDOS István 1988. 27.). Ez alkalmasint a késői elterjedésüknek a jele. Utóéletük viszont lényegesen hosszabb, mint a szárazmalmoké, hiszen a helyi újság a 19. század utolsó éveitől folyamatosan közölt hirdetéseket egy-egy szélmalom eladása érdekében. Még 1927ben is felbukkant olyan hír, hogy Kabai Sándor teljesen újonnan 4 vitorlásra szereltette szélmalmát. (Kisújszállás és Vidéke XXXV. 1927. nov. 27. 48. sz. 4.) A szélmalmok használatban maradása az Alföldön eléggé jellemzőnek látszik. FILEP Antal 1981. 631-634. szerint például Hódmezővásárhelyen 1924-ben még21 volt üzemben, s versenyképesek is tudtak lenni, ha szitáló berendezéssel egészültek ki. 42. A pitiés malomról: JUHÁSZ Antal 1991a. 197. 43. ZSOLDOS István 1988 tanulmányának melléklete (14. kép) fotót közöl az 1930-1931-ben épült magánszanatóriumról. 44. A város egyik legmódosabb, közel 500 holdon gazdálkodó paraszt birtokosa - Sz. L. magyarázata szerint - azért a cigányokkal égettetett téglát, jóllehet már évtizedek óta dolgoztak a városban és környékén téglagyárak, mert az első világháború után a város, gazdasági nehézségek miatt, eladni kényszerült a téglagyárát. - ZSOLDOS István adatai szerint 1853-ban már bővítették a város tulajdonában lévő téglaégetőt. 1894-ben évi 4 millió kapacitású, Siehmon-Rost féle körkemencét állítottak üzembe. 1921-ben azonban valóban beszüntette s 1930-ig szüneteltette a termelést a kisújszállási téglagyár, ekkor akadt ui. megfelelő bérlő. (ZSOLDOS István 1988. 26., 94., 111.) 45. A nagykunsági téglaégető cigányokról GYÖRFFY István (1942. 56., 59.) is megemlékezett, de munkájukat nem részletezte. A cigányok téglaégetéséről lásd például: NAGY Jenő 1984. 145-149. - A téglavetés és - égetés technikáját - főképp kisalföldi adatokra hivatkozva - BARABÁS Jenő-GILYÉN Nándor (1987. 71.) összefoglalta ugyan, de azt is hangsúlyozták a szerzők, hogy „az Alföldön a tüzelőanyag hiánya miatt a téglaégetés és a téglafal csak a vasutak kiépülése után tudott elterjedni." Ez a magyarázat azért nem lehet teljes értékű, mert nemcsak ebben a példában a cigányok, hanem a kisipari műhely szintjét alig meghaladó mezőberényi téglaégetőben is szalmával égették ki a téglát és a cserepet: (HENTZ Lajos 1973. 250.) Azok a 18-19. századi, téglaégető mesterekkel kötött mezővárosi szerződések, melyeket ismerek, szintén (kimondva vagy a szövegösszefüggésből kikövetkeztethetően) szalmával vagy náddal, az Alföldön természetes tüzelőanyagokkal kiégetendő téglára vonatkoztak, (például Kisújszállás, 1777: SZABÓ Lajos 1987. 203.; Gyoma 1783: NÓVÁK László 1977. 537.). 46. A szűkszavú ismertetés alapján nem lehet rekonstruálni e járgány-szerűén működtetett földőrlő berendezést, s ebben HENTZ Lajos (1973. 240., 247.) „sárcsináló gép" említése és fényképe is keveset segít.