Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

tekintették. Az Alpok térségében (a Lex Baiuvariorum X. 7 szerint) szintén fontos lehetett a szelement tartó, a ház közepén beásott oszlop, minthogy a ház gerincének megroppantását olyan súlyosan büntették, mint a ház lerombolását (si earn columnam a qua culmen sustentatur, quam firstsul vocant 12 s. componat). Természetesen azokon a területeken Északnyugat- és ÉszakkeletEurópában, ahol a tetőszerkezetet földből és gyepből, vagy más növényzetből álló súlyos héjazat borította, szükség volt a függőleges oszlopra vagy oszlopokra is. Másrészt ezek a függőleges oszlopok olyan térben álltak, amely a talajszinttől a tetőszerkezetet borító héjazatig vertikálisan osztatlan lakótér volt. Ezekben az épületekben ugyanis sehol sem állt még kémény vagy bármilyen füstfogó építmény, a tűz füstje szabadon terjengett, elsősorban a héjazat alatti tetőtérben. A földön égő tűz, illetve a talajszintre rakott kemence füstje úgyszólván a középkor végéig minden parasztházban szabadon gomolygott. Lombardia, az Alpok völgyei ugyan már a középkorban megismerték a higienikusabb fűtésmódot, a szoba azonban még a 15. században is csak kevés parasztházban emlékeztetett a városi polgárok otthonának presztizskultúrájára, mindenek előtt azáltal, hogy nem volt füstszagú és kormos. A tisztaság és a reprezentáció igénye mindazonáltal átjutott az Alpok hágóin és az ipari korszak hajnalán elérte a kontinens határait.

15 Ez azonban majd félezer esztendőt vett igénybe, minek során az épületek tömege nőtt ugyan és belső terük osztódása is sokasodott, ám a falak és a tetőszerkezetek ácsolatainak ősi megoldásain úgyszólván semmit sem változtattak. 16 A parasztácsok munkakultúrája A faépületek többségének ácsolatai nem tanúskodnak különösebb szakmai tudásról. Ezek a megoldások sok évszázad óta beváltak. Sőt, elmaradottabb tájakon még nem is olyan régen vagy itt-ott (Moldvában a csángó falvakban, vagy Erdélyben a székelyek körében) napjainkban is összeállítanak faépületeket. A családtagok, rokonok közösen végzik a munkát, egy-egy (rendszerint szakképzetlen, ám a faluban elismert) ács irányításával. Ezeket az embereket a köztudat és a néprajzi szakirodalom "ezermester"-rekként tartja számon. A leírásokból megtudjuk, hogy az ilyen ember "fejszével születik" és nem is tanulja a mesterséget adó szaktudást, ő irányítja az építkezésben résztvevő rokonokat, akik az erdőben kivágják a fát, hazaszállítják a faluba. Majd az így előkészített anyagból - a kalákába tömörült nyolc-tíz ember - összeállítja az épületet. A vezető "ács" csak "mér, mutatja, faragja, fúrja" a gerendákat. Az épületfa kivágásától a ház átadásáig majd egy év telik el. Ebben az időben a leendő háztulajdonos szervezi a kalákát, amikor is a "hozzáértőt" kéri fel a munka vezetőjéül. Az ilyen ember számára a megbízás megbecsülést jelent és jogalapot arra, hogy végzett munkáját az építtető - alkalomadtán - munkavégzéssel viszonozza.

17 A munka irányítója tehát természetes képességeivel indul el a mesterségbeli tudás elismerésének útján. Persze aligha jut messzire. Környezete ismeri el, erre tapasztalatai jogosítják fel. Ezzel szemben a hivatásos mesterember - jelentős távolságot téve meg céhlegényi 22. kép. Paticsfalú csarnokház a római korból (Feddersen Wierde/Németország). A háromhajós épület bejáratának és istálójának falmaradványai. Haarnagel nyomán (Ausgrabungen in Deutschland. Römisch - Germanisches Zentralmuseum. 1975: 17.) vándorútja során - egy-egy régió műszaki kultúráját ismeri meg, tudja tehát, mi a divat, és tudását kamatoztatja is az építkezéseken. A tárgyi bizonyossággá vált tudás egy részét idővel elsajátítják az építkezés környezetében élő "tehetséges" emberek. A nemzetközi divatként áramló szaktudás így válik regionális kulturális értékké. Az értékek felhalmozódása lassan megy végbe. A parasztácsok Európa elmaradott tájain a közelmúltban jószerével a prehistoria faművességének munkakultúráját reprodukálták. Ez az értékrendszer végeredményben a szaktudás gyarapodásának ellentett példája, s nem is egyedülálló. Az épületeket faragó ácsok mellett ott élnek az elmúlt századokban az ácsolt bútorok készítői, akik ugyanennek a technológiának és anyagismeretnek a hagyományőrzői. Rajtuk kívül a faszerszámkészítők, akik rendes körülmények között szántó-vető parasztok ugyan, ám évszázadok óta - kedvezőtlen termelési adottságaik miatt a földből megélni nem tudván, iparűzésre adják magukat. És, ha ez már nekik sem jövedelmez, felhagynak vele. A készítményekre azonban a környezetnek szük-