Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

Annak ellenére, hogy a mondottak szerint a gerendaházak építészete Skandináviában talán a korai középkor divatja lehet, a technológia mélyen visszanyúlik az európai építészeti hagyományok neolitikus rétegeibe. Nem beszélve arról, hogy a kontinenstől távoli Pazírik (szkíta kori) sírkamrái is gerendaácsolatók. A temetkezési szokások között pedig sokminden emlékeztet a délnyugatázsiai civilizációk előkelőinek szokásaira. Lehet, hogy ez a divat motiválta a bronzkori Európa törzsi arisztokráciájának temetési rítusait. Ezt valószínűsítik a kocsis temetkezések leletegyüttesei, melyek a Fekete-tenger északi partivédékéről indulnak el és a Duna vonalán haladva jutnak el Közép-Európába, hogy ott nagy térségekben (Morva-, Cseh-medence stb.) szétterjedjenek és tovább hatoljanak nyugatra, átjutva a Csatornán, még a Brit szigeteken is meghonosodjanak. Ezek a divatok alighanem érzékeltethetik, hogy a szóban forgó leletek csak meghatározott esetekben értelmezhetők egy-egy etnikum körében uralkodó szokások kézzelfogható bizonyítékaiként. VITRUVIUS azt állítja (De architectura IL), hogy a kolhisziak (a Krím félszigeten) midőn házat építenek, a földön egy négyzetet alakítanak ki fatörzsekből, majd a többi gerendát egymásra, illetve a földön fekvőkre rakják és a gerendákból ácsolt épületet tetővel boltozzák. Ez az építkezés jóval délebbre van az erdőzónától (ahol t. i. a gerendaácsolatokban laktak) és a veremházaktól is, amelyeknek lakói aligha bizonyultak közvetítőknek észak és dél faművesei között. Inkább lehet gondolni arra, hogy valamennyi övezetben a legpraktikusabb megoldáshoz folyamodtak és úgy építkeztek, ahogyan ezt a számukra adott környezet építőanyagai lehetővé tették. Hogy Közép-, illetve Észak-Európa között volt-e olyan övezet, ahol a gerendák ácsolatainak tudását közvetítették? - azt bizonyosan nem lehet még megállapítani. Mindenesetre Észtországban (Rouge, Peedu Kerikmági) vannak olyan gerendaház maradványok, amelyeket 500-600 közötti évekre datálnak. A lettországi földvárakban 500 körül ácsolt gerendaházak leleteit tárták fel. A Szanohta folyó mellett lakó szlávok a 4-5. században már ilyen házakban laktak. A ligetes sztyeppe és az erdőövezet határán, a Don mellett fekvő földvárak (Borsevo, Novotroickoje) lakói veremházakban éltek a 910. században, ezek az épületek azonban fagerendákkal voltak kibélelve, s tetőszerkezetük (a sátortető) sem különbözött északi sorstársaik hajlékain látható gerendaszerkezetektől. Meglehet, hogy a műszaki tudás terjedésének útvonalát keresve biztosabb támpontokat kaphatunk, ha az Alpok és Észak-Európa közötti övezetben feltárt egykori kutak káváit vizsgáljuk, mivelhogy ezek a bronzkor után már tanúsítják a szóban forgó technológiák ismeretét. (St. Moritz/Svájc, vaskor, Bärhorst bei Nauen/Németország, római; Schloßnitz, Pawelwitz/Szilézia, vaskor?) Mégis a legtöbb valószínűsége annak van, hogy Észak-Németország-Baltikum-Észak-Lengyelország-Fehér-Oroszország és végül Észak-Oroszország, másfelöl Skandinávia útvonalon a vaskor és a középkor folyamán lehettek olyan intenzív kapcsolatok, amelyeknek a tényét elsősorban a szlávok korai településein lehetne megkeresni. Meglehet - ezektől függetlenül - az Alpok és Kelet-Európa erdőövének és ligetes sztyeppe zónája találkozása határvidékének tartományai között is nyomozható a gerendaházak építési kultúrájának nyugatról keletre tartó terjedése, de ennek egyes állomásait még a föld takarja. Mindenesetre alapos vizsgálatra szorulnának a fürdőházak, a szárítók, a gabonás kamrák és a különféle ólak is, amelyek - a néprajzilag felderített információk tanúsága szerint - jóval archaikusabb építőkultúra emlékei, mint a lakóházak vagy a templomok. Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy olyan csekély távolságokon belül, mint Svájc egyes kantonjai, különféle építészeti kultúrák élnek egymás mellett, nagy valószínűség szerint egyik-másik alig gyakorolva szomszédaira befolyást. így például a neolitikus cölöpépítmények leletei (Egolzwill/Kanton Luzern, Taubried/am Bodensee) mellett Svájc középső részén a gerendaácsolatók épületei csak a 15-16. századból ismertek (Graubünden), akárcsak Karinthiában. Ezzel szemben az Alpok peremén a római idők után veremházakban laktak. Az alemánok vagy a bajuvárok épületeit nem ismerjük régészeti leletekből. Ausztria, Csehország középkori falvainak feltárt maradványaiból is mindössze az állapítható meg, hogy a házak kőalapon álltak, de, hogy erre milyen gerendaszerkezet került, arra nem lehet pontosan következtem (Hard/bey Thaya, Pfafenschlag, Mstenice stb.).

14 A tetőszerkezet Európában a házakra mindenütt építenek tetőt, minthogy a kontinens csapadékhozamai miatt erre szükség van. Lapos tető ugyan itt-ott szokásos a Mediterráneumban, ezek az övezetek azonban elenyészően kicsinyek. A tető, ahol étkeznek és alszanak, ami az élet úgyszólván egyetlen kényelmes színtere a házban, ahogyan ezt Délnyugat-Ázsiában csaknem mindenütt tapasztalni lehet, úgyszólván ismeretlen Európában. Eltekintve a kőépületek kupoláitól (a Mediterráneumban és Északnyugat-Európában), valamennyi épületnek gerendákból ácsolnak tetőszerkezetet. Voltaképpen egy állványt állítanak a falak felső peremére, ami különféle anyagokkal - náddal, szalmával, zsindellyel, cseréppel, palával vagy más kőlapokkal - fedve, megakadályozza, hogy a csapadék az épületbe hatoljon. A tetőszerkezetnek alapvetően kétféle változata van: szelemenes és szarufás nyeregtető. Az előbbiben a szarufák a falsíkon egy gerendára és az épület nyergén húzódó szelemengerendára támaszkodnak, a másikban pedig a gerendákat torokgerendák támasztják alá. A szelemenes tetőszéket függőlegesen álló gerendák tartják, illetve a sátortetős, amelynek a súlyát négy ferde síkban, egymásnak az épület csúcsában támaszkodó, következésképpen az épület négy sarkából kiinduló gerenda tartja. Gyakorta fordul elő, hogy a négy gerendát torokgerendákkal csapolják össze. A régészeti feltárások nyomán készített modellek zöme azt sejteti, hogy a prehistoriából a szelemenes tetőszerkezeteket örökölte kontinensünk nagyobb részének építészeti kultúrája. A szelement a két végén, azaz a kisebb építmények egy-egy falába épített oszlop (rendszerint ágasfa) tartotta. A nagyobb épületeknél több ilyen tartóoszlopot alkalmaztak, egyet vagy többet, a ház középvonalában és sokhelyütt ezen kívül két sorban többet, a torokgerendákat tartó gerendát támasztva alá. Az utóbbiak a középkorban mennek ki a divatból. A szelement és az ágasfákat még a ligetes sztyeppén szokásos veremházaknál is szokványos építőelemeknek