Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

KECSKÉS PÉTER: Présházak és pincék a Dél Dunántúlon

épületben volt prés. A présházpincékkel kapcsolatban újabban terjedőben van az a vélekedés, mely szerint szinte minden épületben volt sajtó. Többen a hegyközségek anyagára és a Keleti-féle szőlészeti statisztikára hivatkoznak: Dél- és Nyugat-Dunántúl területén 20 akó mustra esett egy szőlőprés.

46 Több helyen volt módunkban mikrovizsgálatot végezni [Zalaistvánd és Letenye (Zala m.), Hegyszentmárton (Baranya m.)], s azt állapíthattuk meg, hogy a hajlékok egyharmadában nem volt sajtó, illetve a családi és ikerpincékben közösen préseltek, s a bérbe préselés is elterjedt volt, különösen a filoxéravész előtt. Természetesen ez az arány Somogy és Tolna megyékre vonatkozóan még nagyobb lehetett, hiszen a sajtos és a lábbal taposó mustnyerés itt egymás mellett élt, illetve egymást egészítette ki.

47 Másik példánk alsózsidi, ahol 1832-ben az elhunyt kovácsmester szőlőhegyi ingóságát írták össze. A boronafalú présházpince a szőlő mellett állt. A belső pince mestergerendája rossz, a prés a külső pincében volt. Az egész épület szalmafödélre készült. A belső pincét vasas és fa abroncsra csinált 6, 8 és 11 akós hordók töltötték ki. A felsorolásban szerepelt „törkölös"- és „etzetes" hordó, csöbör, „két akós botska", „tőtike", „káforka" (egynyelű, dongás mustmerigető edény), pálinkáshordó, végül kapa és karózóvas is. A leltár szinte teljes a szőlőmetszőkés híján, s előttünk áll a szőlőhegyi présházpincék alaptípusa.

48 A felmenő falú szőlőhegyi épületek megnevezése a vizsgált terület nyugati részén általában hajlék, hajlok. Az egyes helyiségekre vonatkozóan általában derék-iő\ beszélnek.

49 A funkciót jelölő nevet is használják, a bortároló tér: pince, h első pince, Keller, a szőlőfeldolgozás helye: présház, prősház, külső pince,

50 lakótér: ház, kályhás szoba, a szénatárolás helye a pajta (padlástérben: hiu), igavonó állatok helye istálló, szekértárolásra félszer, szín, a méhlakások a hajlék oldalán: mihepad, -állás. Baranyában és Somogy keleti felében a szőlőhegyi épület általános elnevezése: pince, föld alatti bortároló: lik, luk, pincelyuk, pincesíp, épített változata bótpince, fődpince, a szőlőfeldolgozás helye: présház, pröchosz, pinceház, sajtóház.

51 Jelentéstanilag valószínűen a fehér és vörös lényerés kétféle módja is befolyásolta az elnevezést: bálványos-végorsós prést alkalmaztak fehér szőlő esetén (regőspöris, bábányosprős, peres), míg a héjon forralt vörös törköly kinyomására sajtót (borsajtó, sutu, sotó, Spindelkelter) használtak.

52 A Duna jobb partján, s különösen a tolnai Sárközben a szilárd, felmenő falú szőlőhegyi épület neve tanya, ami eredendően a 18. század végétől ideiglenes kinntartózkodásra szolgált. A funkciók bővülésével a tanya a borforraló helyet, a présházat jelentette, amihez földbe mélyített pince csatlakozott, később szoba és istálló is. E területen, de Somogy középső részein is a szőlőhegyi dombhátakat, különösen a tavaszi-nyári áradásokkor csak csónakkal lehetett megközelíteni. A közlekedési nehézségek, de a távolban bérelt vagy birtokolt szőlők is indokolták a hegyekbe épített tanyák létét.

53 A szőlőhegyi épületek méreteit, beosztását alapvetően két tényező határozta meg: Egyrészt a szőlőterület, illetve a hegyi gazdaság foldj ének nagysága, következésképp a szőlőgazdaság önellátó vagy árutermelő jellege. Másrészt az a szerep volt döntő, amit a hegy a család egész gazdálkodásában betöltött, vagyis az, hogy a tartozéktelepülésen ideiglenes és/vagy állandó kinntartózkodásra alkalmas épületigénye volt. A Kéthely (Somogy m.) melletti Bari-hegyen 1813-ban 262 présházpince állt 352 magyar holdnyi területen.

54 Ugyanebben az időben a hegyszentmártoni és diósviszlói (Baranya m.) közös hegyen 520 szőlőhegyi épületet számoltak össze a 302 magyar holdon.

55 Több zalai és belső-somogyi forrás szerint a filoxéravész előtti időben, a hazai szőlőben telkes jobbágyutód családban 16-18 akónyi bor jelentette az önellátás szintjét, az éves családi fogyasztás mértékét. Ez a mérce a Duna két oldalán lévő területeken 4-6 hektoliter volt a múlt század közepén.

56 Ez átlagosan 0,5-1,5 kh közötti szőlőterületet jelentett az 1870-es években. A Magyar Néprajzi Lexikonban a hegyközség jelentésének kettős értelmezését adtuk meg az addigi szakirodalomban kialakult állapotnak megfelelően, ami a történeti és funkcionális kérdések tisztázatlanságát is tükrözte.

57 Egyrészt tehát a hegyközség jelentette a szőlőhegyitermesztői közösség többnyire saját törvényei által szabályozott jogi-önkormányzati rendszerét. Másrészt a hegyközség, mint településtörténeti és néprajzi tartozék-, illetve szórványtelepülés, a megosztott települések egy sajátos formáját jelentette, ahol a lakóhely, illetve a termesztő-, feldolgozó- és tárolóhely szerepek különváltak. A szőlőhegyi tartozéktelepülések némelyikéből - főként a történeti Zala megyében - önálló kisközség alakult ki.

58 Az említett folyamatok mind a történeti forrásanyag, mind a megmaradt épületállomány esetében a 17-19. századra vonatkoztak. Az elmúlt két évtized szaporodó adatai arról győztek meg bennünket, hogy a hegyközség fogalmát tartsuk meg (szűkítsük viszsza a köznyelvben is elterjedt körre) a hegytörvények által szabályozott jogi-önigazgatási keretekre. A településtörténeti vonatkozású (földéhség és túlnépesedés indokolta) alakulatokat, ÉGETŐ Melinda véleményével egyezően szőlőhegyi szórványtelepülésnek nevezzük, függetlenül attól, hogy azok csak településkezdemények voltak egy bizonyos korban, vagy az önálló falu közigazgatásilag elismert szintjét is elérték.

59 A szőlőhegyi szórványtelepülések alakulásában tehát két változat egymás mellett élését tudjuk rögzíteni. Nem alakult önálló falu Cserfi (Zala m.) szőlőhegyén, ahol 1720-ban „34 ház állott".

60 Hegybéli helységből nem lett község Zalaszántón (Zala m.) sem, ahol 1842ben „mintegy hatvan lakosok" éltek. Sőt e szőlőhegyi lakosok ingóságait a megyei szolgabíró „még a 15 napot sem várva a szőlő gyepűn kívül minden irgalom nélkül le szóratta".

61 A megyei hatóságok igyekeztek meggátolni a hegybe költözést, ami nemcsak Zala, hanem Vas, Somogy és Baranya megyére is vonatkozott. Ezt a szankciót több hegyközségi törvény is tartalmazta.

62 Azonban a hegybe költözésnek volt egy jelentős történeti hagyománya, ha tetszik gyakorlata, ugyanis főként Zala megyében a 17. században a török előli futások a szőlőhegyekbe vezettek. A hegybe pedig sokszor több ingóságot és építményt halmoztak fel, mint a beltelki funduson. E folyamat történeti-néprajzi vizsgálata több figyelmet érdemelne.

63 A másik változat a szakirodalomból ismertebb. VAJKAI Aurél kutatásai alapján nyomon követhető a szőlőhegyi szórványtelepülésből önálló faluvá alakulás történeti menete (Cserszegtomaj, Gyenesdiás stb.).

64 A Muraköz nyugati részén olyan szőlőhegyi láncolat alakult ki, melyeket a 18. században hegykerületekbe vontak össze. A 19. században „egy-egy hegykerületből