Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra
20. kép. Ácsmunkával épített templom épületfák között Cloppenburg szabadtéri múzeumában. 1986. midőn a paraszt „ledönt néhány fenyőfát, hazaszállítja, hosszában kettéhasítja a törzseket, és lapos oldalukat gondosan befelé fordítva ráhelyezi őket egy négyszög négy sarkán leásott négy nagy kőre, majd a gerendák végén fugákat vág, hogy a sarkokon úgy tudja őket egymáson keresztbe rakva összeszerkeszteni, hogy ne maradjon közöttük túlságosan nagy nyílás. Ily módon 6 láb magas és 12 láb széles kalitkát sikerít, rajta két nyílással: az egyiket, amelyik körülbelül 1 láb széles, a világosságnak, a másikat, amelyik 4 vagy 5 láb széles, az embereknek; az ablakot két vagy három üvegtábla, esetleg olajos papír zárja. Az alapzat egyik végén négy rúd emelkedik csonkakúpot alkotva; oldalait ágakkal fonja be, agyaggal betapasztja, ez lesz a ház belsejében készített kemence füstelvezető csöve'\ Az egész munka "egyetlen szerszám", a fejsze segítségével készül. 25 Persze a fejszét (és még néhány a kelták hagyatékának számító szerszámot) nemcsak a parasztácsok örökölték. Ezzel dolgoztak a bognárok is, akik ekkor már többnyire - szintén polgárként - céhekbe tömörülve űzték az ipart. Sőt ezek alkották a felszerelését azoknak a parasztoknak is, akik - az erdővidékeken - facipőt, faszerszámot, teknőt, zsindelyt készítettek a mezőgazdasági munka téli kényszerű pihenőjében, kiegészítve soványan termő földjük keresményét. Mindazonáltal az ácsok már a középkor óta szakiparosok voltak. A statikai tudást elsősorban ők hagyományozták tovább. A szálfákból ácsolt csarnoképületek - akár templomhajók, akár dézsmacsűrök, akár majorságok műhelycsarnokai voltak - a középkori építőipari tudás csúcsteljesítményei. A polgárházak, majd a parasztházak épületszerkezeteit ezeken kísérletezték ki a Alpoktól északra. Innen valók a csűrök és a későn civilizált tartományokban (így a Kárpátok koszorújában a 17-18. század során) ácsolt fatemplomok gótikus hagyományai. De innen valók a tetőszerkezetek ácsolatai is, amelyeknek románkori hagyományai majd kétannyi fát szükségeinek, mint a középkor végén épített gótikus szerkezetek; ez utóbbiak tudniillik mégegyszer annyi élőmunka ráfordítását kívánnak, mint az öt-hat emberöltővel korábban kifundált tetőtípusok. 2 ' 1 Talán már fölösleges ismét elmondani, hogy midőn ezek a tapasztalatok a parasztházakban a 16. században és azt követően testet öltöttek, a faanyag jelentősen megfogyatkozott. A középkor végének hiteles képe, melyen egy paraszt szekerén friss vágású épültfát fuvaroz haza az erdőből, egyre ritkább látvány lett. Az uradalmi levéltárakat kutató történész manapság azt kénytelen tapasztalni, hogy az épületfáért folyamodó parasztok "alázatos" kérvényei ezidőtájt tömegesen lepik el a polcokat, noha az urak és a parasztok közös erdőhasználata - legalábbis a tűzifa gyűjtését illetően - megmaradt a középkori jogviszonyok keretei között. Célszerűbbnek bizonyult vásárolni az épületfát. Divatba jött tehát, hogy folyamokon tutajokkal szállítsák az építkezés színhelyére a szálfákat. 27 Végeredményben az urbanizált övezetekben piaca lett az épületfának. Noha megdrágult, még mindig nem volt belőle elég. De az új divat megoldotta a gondokat. Dél felől, az Alpok hágóin át terjedt a kőépítészet. A mesterek nem termékeiket,
