Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra

18. kép. Csűr átnézeti rajza. GILLY, "Handbuch der Landbaukunst. . ." I 1T

I. Halle. 1811. művének illusztrációja Ez a változás a faállomány fogyásával magyarázható. Kezdetben földbe ásták ugyanis a gerendákat. Függőlegesen álló oszlopok szolgáltatták a tartószerkezetet. A rönkfába vízszintcsen elhelyezett gerendákat is illesztettek csapolással, amelyek egymás felett helyezkedve el, alkották a falat. Ez a falazat azonban szerfelett gazdaságtalan építmény, túlságosan sok fatörzset kell kivágni ahhoz, hogy egy épületet össze tudjanak állítani. A középkorban az jött divatba az Alpoktól északra húzódó tájakon, hogy a függőleges oszlopokat egy, a földre fektetett gerendakeretbe csapolták, tehát megszabadultak attól a gondtól, hogy a földbeásott tartóoszlopok elkorhadnak és összedől az épület. Gyakori megoldás, ha nem a talajszintre fektetik a gerendákból rótt tartókeretet, hanem kövekre helyezik, miáltal a gerendákat megemelve meg is akadályozzák, hogy azok a talajnedvességet magukba szíva, elkorhadjanak. A falakat képező gerendákat is ritkították: kötőgerendákat alkalmaztak, a kötőgerendák közeit befonták vesszővel, majd sárral betapasztották, miáltal tetemes mennyiségű épületfát takarítottak meg. Jóllehet, ezek a módszerek a prehistorikus időkben már ismertek voltak, egymást váltó kronológiai rendjük csak a középkori Európában rajzolódik a technikatörténeti fejlődés grafikonjává. Mindenekelőtt a tölgyrégióban, tehát az Alpoktól északra lehet nyomon követni a változásokat, ahol a régészeti leletek, a fatemplomok és a városi polgárházak vizsgálata megengedi azt feltételeznünk, hogy a középkor ökológiai változásai, valamint az erdők haszonvételi szokásai, végül az építtetők igényei együttesen váltották ki az építkezési módszerek gyors átalakulását. Normandiától Dél-Skandináviáig, illetve Angliától az Alpokig hét-nyolc emberöltő elég volt ahhoz, hogy az évezredes szokások megváltozzanak. A falusi építészetet ez a folyamat ekkor még úgyszólván érintetlenül hagyta. A parasztházak átalakításának igénye csak a középkor alkonyán merült fel az Alpoktól északra. Miközben a városokban a domus ligneae helyett mind több helyen regisztráltak domus lapideae-t, a vidék a faanyagok felhasználásában, célszerűbb beépítési módokra térve, követte a városok egykori divatját. Noha a középkor alkonyától kezdve a városi lakóházakat illett kő-vagy legalábbis téglahomlokzattal felépíteni, egyelőre a falazatok anyagán alig változtattak a polgárok - a 15. században kialakult gyakorlathoz képest. Ezzel szemben a falusi lakóház épületszerkezete és tömege egyaránt módosult. Nagyobb házat építettek tehát a 16-18. században. Mindenütt igyekeztek szobát kialakítani, valamint emelettel magasítani a parasztházat.

24 A tapasztalatokat a városi eredetű ácsok alkalmazták megrendelőik kívánsága szerint. A falu-város kapcsolatai - úgy tűnik tehát - két téren éreztették hatásukat: egyrészt a falu mind több élelmiszert szállított a városi piacokra (miáltal pénzbeli bevételekhez jutott és ezzel - többek között építkezéseket finanszírozott), másrészt a már korábban átépült város építőiparosai számára (akik túlságosan sokan voltak!) új piacot nyitott, a falusi építkezésekkel a városból a vidékre csalogatták a mesterembereket, akik közül sok le is telepedett falun. A történtekben döntő szerepet játszott a pénz meg a szakértelem. Az a gyakorlat, amelyről Lengyelországból egy francia tudósít a 18. században, Európa urbanizált övezetében már rég a múlté lett. Ellenben a periférián az ipari korszakig általános mindaz, amit ez a francia látott,