Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

J. GERAINT JENKINS: Wales örökségének értelmezése

E három példa alapján, úgy vélem, nagy a vezsélye annak, hogy olyan anyagokat gyűjtünk és őrzünk, legnagyobbrészt a 19. század végéről és a 20. század elejéről, amelyeknek csak nosztalgikus és romantikus konnotációi vannak. Valóban fennáll a veszélye annak, hogy az interpretáló muzeológusok ma Britanniában lassan az olyasféle nosztalgiák házalóivá válnak, mint „a gőz korának romantikája", és a falusi élet szentimentális hangulata. Nyilvánvaló, hogy a mai múzeumi gyűjtemények csupán egy igen rövid szakaszát mutatják be az ember történetének, és arra van szükség, hogy olyan anyagot gyűjtsünk, amely egy kiegyensúlyozott képet ad az ember tevékenységéről a múlt korszakain át. Ahogy a 19. és a 20. század lassan a múlt ködébe vész, a feladat, hogy a múzeumlátogatókkal megértessük a múltat, egyre komplexebbé válik. Az a veszély, hogy csupán a nosztalgia-igényt elégítjük ki, mindörökre velünk marad. Most, amikor a múzeumok és a hagyományértelmező központok gombamódra szaporodnak az ország minden részében, fel kell tennünk a kérdést: nem túl sok anyagot gyűjtünk-e össze, és nem túl sok mindent állítunk-e ki? Nem értük-e el még a telítettségi pontot bizonyos tárgyakban, bizonyos témákban? Az ipartörténet területén kísérleteket tesznek mindenfele ipari vállalkozás, ipari épület, mozdonyok, repülőgépek, himbás gőzgépek és gépkocsik konzerválására, és az eredeti állapotban történő megőrzések már járványos méreteket öltenek, mintha a múlt volna a mi egyedüli virágzó jövőnk. Nem tudom, hogy a jövő múzeumai megköszönik-e nekünk azt, hogy olyan sok megőrzött ipari helyszínt és tárgyat hagyunk rájuk; nem volna-e jobb néhány válogatott darabot megőrizni, és megelégedni pontos tervekkel, leírásokkal, illusztrációkkal és történetekkel a maradékról. „Miután más országok lehagytak minket az ipar modernizálásában", érvel Richard Hewison, „Britanniának a mitikus múlt fantáziái maradtak". A konzerválás problémái A megőrizendő helyszínek és tárgyak értelmezése igen sok jelentős problémát jelent. Az ipari emlékek konzerválása drága és időigényes, továbbá olyan szakértelmet kívánhat, amely nem áll rendelkezésre többé. A legkisebb vitorláshajó konzerválásához is például egy múzeumnak jelentős összegekre van szüksége, és bőséges nyersanyagellátást igényel pácolt tölgy, öntöttvas és réz borítólemezek formájában. A hajók akár vízen, akár szárazföldön konzerváljuk őket, olyan „végtelen figyelmet kívánnak, mint egy tehéncsorda, egy ökrösfogat vagy egy csoport igavonó ló" és csaknem feneketlen zseb, és nagyszámú, igen képzett személyzet nélkül, hajók konzerválására gondolni sem szabad. Ugyanez áll sok tárgyra, amely nemzetünknek, mint ipari nemzetnek, hosszú és változatos történetét tükrözi. Semmiféle érdem nincs abban, hogy egy múzeum olyan tárgyakat szerez be, amelyeket nem képes konzerválni vagy restaurálni. Mégis ma Walesben számos olyan intézményünk van, amelyet egy vagy két ember vezet, szigorúan rész-munkaidőben, és bár a nyaralóközönség meglátogathatja akár százával is az ilyen intézményeket, ezek nagyon kevéssel járulnak hozzá a megőrzés ügyéhez. És nem sokat végeznek el egy múzeum olyan feladatából, hogy értelmezze, megőrizze, tanulmányozza és kiállítsa örökségünk történetét és szellemét. Továbbá az a véleményem, hogy az utóbbi években Walesben alapított múzeumok közül igen sok nem is múzeum, pusztán tárgyak gyűjteménye, amelyeket kiállítanak a közönség számára. Tárgyakat, köztük néhány olyat is, amelyek a régmúlt Wales mindennapi életéhez tartozó közönséges darabok voltak, úgy tesznek közszemlére, mint művészeti alkotásokat egy galériában mindenféle hivatkozás nélkül azok történeti, gazdasági, természeti és kulturális hátterére. Bár a múlt tárgyainak és emlékeinek összegyűjtése, konzerválása és kiállítása a múzeum egyik funkciója, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy egy történelmi múzeumban elsősorban az ember életével foglalkozunk, nemcsak tárgyakkal. Háromdimeziós tárgyakat nem szabad elkülönítve gyűjteni, hivatkozás nélkül ezeknek a tárgyaknak a földrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális összefüggéseire. A tárgyi emlékek konzerválása egymagában nem elég. A múzeum által összegyűjtött tárgyaknak hozzá kell járulni a walesi ember történetének világosabb megértéséhez, annak a társadalomnak a tisztább megértéséhez, amely kitermelte őket. Be kell őket integrálni a megfelelő rendszeres összefüggésbe, hogy mélyebb bepillantást nyújtsunk a csoport gazdasági, társadalmi és kulturális életébe. Például nem tartozik hozzá a Walesi Ipari és Tengerészeti Múzeum munkájához, hogy szép, egyedülálló és különleges dolgokat mutasson be környezetükből kiragadva, mert bár ezek a tárgyak, - például egy kép, egy művészeti galéria falán - nagyon sokat mondanak önmagukról, de nagyon keveset mondanak nekünk bármi egyébről. Azt hiszem ezért, hogy ha egy tárggyűjtemény egy történeti múzeumban semmit se mond nekünk azokról az emberekről, akik ezeket a tárgyakat használták, akkor ez a múzeum nem végzi el a dolgát. Ez egyszerűen egy különlegességek letéti raktára. Vegyük például a coracle esetét (vízhatlan ponyvával fedett kerek vagy ovális fonott csónak), amelyet olyan sok walesi múzeumban láthatunk. A coracle egy semmiféle érdekességgel nem bíró, fekete vászonnal borított tárgy, mogyorófa kerettel és kőrisfa üléssel, meg egy szállító pánttal, ami lehet bőrből, vagy megcsavart fűzgallyakból. Egy igazi értelmező kiállításon a coracle konstrukciójának részleteivel kellene foglalkoznunk, amelyek nagy mértékben változnak egyik folyótól a másikig; a coracle különböző részeivel, helyi megnevezéseivel kellene törődnünk; használatának módszereivel és a felszerelésekkel, amelyeket lazachalászatra használtak a walesi folyókon. Azzal kellene foglalkoznunk, hogy végigkövessük ennek az egyedülálló kis csónaknak a kifejlődését, felépítésének részleteit, helyét a gazdaságban és a hozzákapcsolódó szokásokat. És mindenekfelett az emberekkel kellene türődnünk, akik használják, és a helyi halászati törvényekkel, amelyek korlátozzák a használatát számos folyón. Nem egy egyedülálló műtárggyal van dolgunk, amelyet magasra kell emelni, mint egy Manet festményt, hogy a látogató közönség lássa, hanem egy nagyon is közönséges, hétköznapi felszerelési tárggyal, amely önmagában nem sok belső érdekességgel bír. Úgy vélem, hogy a múzeumok gyűjteményeiben ma nem csak a vidék lakosai által előállított tárgyakkal foglalkozunk, hanem az egész hagyománnyal, az élettel, amely ezeket a tárgyakat létrehozta. Más szavakkal, a múzeumokban kiállított tárgyak sokkal alaposabb értel-