Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra
A közép-európai növénytakaró átalakulásának példái A Cseh-medencében a Hallstatt-korban még számos meleget kedvelő fanem díszlett (Acer tataricum, Staphylea pinnata és Sorbus torminalis), és a Quercion-pubescenti-petraeae-társulások (azaz a tölgy-májusfa-erdők) még sokkal gazdagabbak voltak, mint manapság. Ebben az időben relatíve gyérebb volt az erdősültség, mint később. Steborice (Opava-i járás) körzetében a 9-10. században vegyes tölgyesek díszlettek - bükkel, gyertyánnal, kőrissel, jávorfával, lucfenyővel, jegenyefenyővel és mogyoróbokrokkal elegyesen. Ugyanez a flóra népesítette be az Opava környéki tájat a 10. században. A Szudéta-vidék keleti peremén a 13-15. században jegenyefenyő-bükkös erdők tarkállottak. Fritzlar mellett Büraburg frank vár közelében a korai középkorban bükkösök növekedtek, amelyekben jelentős aránya volt a tölgyeknek. A Göttingen környéki táj (amelyet alaposabban megvizsgáltak) elsősorban fűzfáiról lehetett nevezetes. Egész fűzfaerdők nőttek itt a kavicsos-iszapos talajokon. Ezeket szegélyező övezetekben égerfa-csoportok nevelkedtek, amelyekben kőris és juharfa is díszlett. Tölgyesek (és bükkösök) tenyésztek a humuszban gazdagabb folyamvölgyekben. Ezek peremén húzódó dombokon bükkösök tarkálltak, némi tölggyel keverve. A vaskor Leine-tölgy faállománya tehát sok részletében eltért a vegetáció mai összetételétől. A Fehér-Elster mellékének erdőállománya - a klíma különbözősége miatt - szintúgy sokban eltért a mostan szokásostól. Az i. sz. 1. századból származó leletek arról győznek meg, hogy ekkor több volt a csapadék és magasabb a talajvízszint. Égererdők uralták a tájat; kőris, tölgy és lucfenyő egészítette ki a képet. A löszös agyagtalajokon lombhullató erdők telepedtek meg: tölgy, bükk, gyertyán, hárs, szilfa és jegenye. Később, a szárazabb szakaszokban az éger már csak a patakok mellett nőtt meg, másutt a jegenye, kőris, tölgy és a lucfenyő volt gyakori. Még a magasabban fekvő fennsíkon is, ahol lösz- és homoktalajok adtak otthont a vegetációnak - hasonló összetételű növényzet díszlett. Az /i/só-.Era.s ,-szakaszon végzett alapos vizsgálatok rávilágítottak arra, hogy a tenger közelében lévő Sietland területén a korai szubatlantikumban sok tocsogó és kiöntés akadályozta a művelést. Itt elsősorban az égerfácskák fejlődhettek. A soha ki nem száradó pocsolyákban óriási sások nőttek és gazdagon tenyészett a nádas. Az i. e. 3-2. században, amikor több eső esett, kipusztultak az égerfacsoportok és mindenütt kiterjedt a nádas. Az i. sz. körüli időkben viszont - a meleg hatására - ismét megjelentek az égerfák és visszahúzódott a sás meg a nád. Az Ems partján ekkor még erdők díszlettek. A kőrisszií-ligetek (Fraxino-Ulmetum) keményfáinak maradványai a szubboreális szakasz kezdete óta keletkezett valamennyi rétegben nyomozhatok. Az i. sz. kezdete körüli nedvesebb szakaszban már tölgyes-gyertyánosok látványa határozta meg a táj képét. Aztán a középkori nedvesebb szakaszban, amikor a tenger is elöntötte ezt a vidéket, vékony agyagréteg borította be a talajfelszínt. Meglehet, hogy ez kínálta először a mezőgazdasági művelés feltételeit az itt lakóknak. Mindenesetre a vaskortól a középkorig tartó szakaszból vannak az első szántásnyomok és más, a mezőgazdasági művelést tanúsító leletek, korábbról azonban nem. Cheb (Csehország) környéki erdők fanemeinek vizsgálata azt a feltevést valószínűsíti, hogy a 6-15. században (legalábbis a faszénmaradványok szerint) a 180-400 m tengerszint feletti magasságban húzódó erdőkben dominált a tölgy és a gyertyán, ezek valóságos erdőket alkottak (Carpinion betuli). Solling (Németország) környékén pedig bükkösök nevelkedtek a korai szubatlantikumban. Csak a középkori erdőirtások nyomán terjedt el a tölgy, valamint az alacsonyabb mezőgazdasági értékű földdarabokon foltszerűen - a nyírfa. Hasonló megfigyeléseket tettek Vogelsberg körzetében is. A Fekete-erdő déli övezetében a szubatlantikum folyamán már a bükköt felváltó bükk-fenyő társulások alkottak erdőségeket. A magasabban fekvő szinteken kezdettől fogva lucfenyő tőrt előre, s ennek végül is az lett az eredménye, hogy egy jegenyefenyő-luc-bükk összetételű korszakot is megkülönböztethetünk a táj erdőtörténetében. (Ezt a periódust alkalmasint még egy lucfenyő korszakocska is követte.) Ettől délre, a Hotzenwald-ban ebben az időben a jegenyefenyő és a bükk erdei alkották a vadont; a lue ekkor még csak alárendelt szerepet játszott. Ezzel szemben a Fekete-erdő keleti szélén, a hegyvidéken a fenyvesek részaránya mindig magasabb volt - mint a már említett két övezetben. Az Alpokban a cirbolyafenyő vonta meg a fahatárt a holocén fiatalabb szakaszaiban. A szubatlantikumban azonban ez a határ lesüllyedt, ennek következtében egy másodlagosan keletkezett és alábbcsúszott korszakhatárt is meg kell különböztetnünk. A szubboreálistól egészen a középkorig jelezték tehát a cirbolyafenyők az erdőhatárt. Ezek azonban a későközépkori klímaromláskor eltűntek. Helyükön vörösfenyő-erdők terebélyesedtek el. A középső fázis már vörösfenyő-lucfenyő övezettel ért véget. Végül pedig a luc-jegenyefenyő és bükkerdők korszaka következett, amelyben elsősorban a lucfenyőkből álló erdők foglaltak el mind több helyet. Az Alpok északi övezetéről vannak még alaposabb vizsgálati eredmények. Ezek szerint jegenyefenyőbükkerdők (Abieti-Fagetum) növényszerkezetei nyilvánvalóan különböző utakon jöttek létre: a Keleti-Alpokban a bükk és a jegenyefenyő a szubboreális és a korai szubatlantikum korszakában nyomult előre a korábban honos lucfenyőktől kísérve. Nagyjából ezzel egyidőben a Nyugat-Alpokban a bükkösök terjeszkedtek a jegenyefenyők helyén. (A lucfenyő itt is követte a változásokat.) Először a római császárkorban váltak ismeretessé a gesztenyések (Castanea sativa) Tessin-ben. Ezek mind ritkuló tölgyesekben és a tölgy-gyertyán összetételű erdőkben eresztettek gyökeret. Mikor a korai középkorban kezdték művelni a bőventermő talajokat, a gesztenyeerdők csak a savanyú talajokon maradtak meg, ott ahol a Quercion robori-petraeae növekedett. Ali. században megújult a gesztenye-kultúra, miután elfoglalta a tápanyagokban gazdagabb talajok egy részét. A középkor folyamán a gesztenye gyökeret vert a hegyoldalakon is. A gesztenyefák azóta a bükkösöket és a jegenyefenyőket övező ligetekben találhatók. Közép-Európa mély alföldjein és dombvidékein ma többnyire tölgyesek és gyertyánosok díszlenek. Ezekről
