Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

ZENTAI TÜNDE: A lakóház tüzelőberendezésének és füstelvezetésének alakulása a Dél-Dunántúlon

Összefoglalás A tüzelőszerkezetek dél-dunántúli történetét a honfoglalás korától követtük. A szórványos régészeti föltárások arról tájékoztatnak, hogy az Árpád-korban térségünkben mind a nyílt tűzhelyes házak (külön szabadtéri kemencékkel), mind a kemencés lakőépítmények előfordulnak. A csak tűzhellyel ellátott objektumokat megtaláljuk többek között Zalavárott, Zalaszabaron, Fonyód-Bélatelepen, Pécsett és Etén. Bennük a földre rakott tűz a ház sarkában vagy középen égett. A korai időkben a tűz helye gyakran változó. Erre enged következtetem a a tény, hogy egyes épületek padlóján több átégett folt mutatkozott, és erről árulkodnak a Szent Margittal kapcsolatos okleveles források is. A földbe mélyített lakások többsége kemencével rendelkezik. A kemence a bejárattal szemközti sarokban helyezkedik el. Köztük vannak korai, kőből és sárból épített kemencék (Kereki, Vörs, Somogy m., Malom, Túrony, Baranya m.) és még nagyobb számban vájt kemencék. Mindkét kemencetípus maradványai föllelhetők a népvándorlás időszakában is. A vájt kemence hosszabb életű és szélesebb elterjedésű. Az Árpád-kori lakóházak esetében még nem beszélhetünk füstelvezetésről, ami megmagyarázza a sok szabadtéri kemence szerepét. Az Árpád-kort követő évszázadok dél-dunántúli lakóházáról igen keveset tudunk. A házak föld fölé emelkedése mellett legjelentősebb fejlemény a füsttelen lakótér megteremtése, amely a kályha megjelenéséhez fűződik. A kályha a legmagasabb társadalmi szinten területünkön is föltűnik már a 14. században. A kályhaszemek nagyobb számban, és gazdag formaváltozatban azonban csak a 15-16. századtól jelentkeznek, de paraszti használatukat még nem tudjuk dokumentálni. Az első jól értékelhető, lakással együtt föltárt, parasztinak minősíthető kályhalelet a 16. századvégi Étéről származik, ahol még füstösház berendezését képezte. A kívűlfűtős, kályhával ellátott helyiség, azaz a szoba közkinccsé válását egyelőre inkább csak a levéltári források segítségével tudjuk hézagosan rekonstruálni. A parasztok lakására vonatkozó iratok azonban nemigen engednek bepillantást a 18. századnál korábbi időkbe. A 18. századi adatok még a mozgást, a változást érzékeltetik. A kályha elterjedése, leglábbis a nyugati régiókban még nem befejezett tény. Megerősítik ezt a korai néprajzi gyűjtések is, amelyek a 18-19. század fordulójára vonatkozó szájhagyományt rögzítették. Sőt egyes zalai és somogyi tájakon olyan retardációval számolhatunk, amely az egyetlen, füstös lakóterű ház 19. századi túlélését mutatják. A levéltári följegyzésekből és a néprajzi gyűjtésekből mindazonáltal úgy tűnik, hogy a Dél-Dunántúl nagyobb, nyugati felén a füstösház kiegészül a kályhás szobával, illetve szegényes szinten, bizonyos megkésettséggel a kívűlfűtős boglyakemencével. Áz alföldi házterület határán ugyanakkor a dóri kályhát alkalmazzák. A Duna menti sávban a fejlődés az alföldi házéval tartott lépést és bizonyára megelőzte a tőle nyugatra eső területekét. Innen a Sárköz kivételével, a 18. századtól már alig van kályhára vonatkozó bizonyítékunk. Eddigi kutatásaink alapján általánosságban elmondható, hogy a 18. századi parasztház a Dél-Dunántúl legnagyobb részén tehát füsttelen szobából és füstös konyhából (valamint kamrából) áll. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a házfejlődés folyamata évszázados lassúsággal zajlik, ezért a parasztszoba kialakulásának időrendjében számolnunk kell a megelőző periódussal is. Lehetséges, hogy a jövendőbeli késő középkori telepásatások magyarázattal szolgálnak majd az eddig előkerült egyszerű kályhaszemek nagy tömegére, és a paraszti kályhahasználat korábbi kezdeteit igazolják. A 18. század a kémény terjedésének a kora is. A szabadkémény először a régió keleti felében, főleg a széles Duna mentén terjed. Legkorábbi adataink a 18. század eleji Tolna megyéből származnak, de az 1780-as években a kémény bekerül a drávaszögi és kelet-ormánsági jobbágyok házaiba is. A kamarai uradalom falvaiban a telepesek számára készített háztervek az 17501790-es években részben boltozott szabadkéményűek, részben fakéményesek. A szabadkémény általában egy újfajta, teljes konyhával együtt honosodik meg. Különösen jól mérhető ez ott, ahol a hagyományos házak sövényből vannak. Például 1774-ben Mohácson a fonottfalú szobák és kamrák mellett a konyhafalak és a kémény vályogból rakottak. Ezzel a „modern" konyhával együtt terjed a szabályos, hasáb alakú, vályogból vagy téglából épített sütőkemence. A füstelvezetés és a lakóház falanyaga között összefüggés tapasztalható. A kémény terjedésének területe a Dél-Dunántúlon nagyjából egybeesik a szilárdfalú építkezéssel. A 19. század folyamán a kémény a régió keleti felén uralkodóvá válik. A lakóház tüzelőrendszere ekkor már - főleg a Duna mentén - nagyrészt megegyezik az alföldi típusúnak nevezett házéval. A szobákban a kályhák helyén alföldi boglyakemencék állnak, a konyhából sok helyen hiányzik a sütőkemence vagy kinyúló kemence található. Mindamellett a füstöskonyhás ház nagy területeken fönnmarad. A múlt század derekát tekintve a füstöskonyha a Dél-Dunántúl nyugati határától egészen a Sió vonaláig még kisebb-nagyobb számban jelen van. Sőt a kortalan szájhagyomány Somogy és Baranya egykor összefüggő talpasház vidékén olyan középkori formáját is számon tartja, melyben nem volt kemence, és a tűz a füstösház, illetve a füstöskonyha közepén égett. A somogyi és zalai faépítkezésű tájakon a szabadkémény kevésbé hódít, ellenben a 19-20. század fordulójától nagyobb teret nyer a zárt mászókémény. A múlt század végétől a parasztházban újabb nagyszabású változások mennek végbe. A fejlettebb paraszti háztartások szobáiba bekerül a rakott takaréktűzhely, és pár évtized alatt teljesen általánossá válik, szobában és konyhában egyaránt. Az említett konzervatívabb, füstöskonyhás házvidékeken ennek ideje az 1930-as évekre tehető. Módos paraszti körökben a Mezőföldön, a Duna mentén, Baranya középső és keleti részén a 20. század első évtizedeitől megszüntetik a szabadkéményt: lepadlásolják vagy elfalazzák füstkamrának. A Mezőföld és a Duna mente alföldi típusú konyháiban a szobai kemencék szája elé széles kamint, ún. vindofnit építenek. Majd a két világháború között mindezt fölváltja a falba épített szűk sípkémény. A szabadkémény fölszámolása a lakáshasználat olyan módosulásához vezet, amely a meleg konyhát a házbeli élet központjává avatja.