Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

ZENTAI TÜNDE: A lakóház tüzelőberendezésének és füstelvezetésének alakulása a Dél-Dunántúlon

Zentai Tünde A LAKÓHÁZ TÜZELŐBERENDEZÉSÉNEK ÉS FÜSTELVEZETÉSÉNEK ALAKULÁSA A DÉL-DUNÁNTÚLON Tanulmányunk a lakóház fejlődésében döntő szerepetjátszó tüzelőszerkezetekkel foglalkozik. Kutatási területünk a tágabban értelmezett Dél-Dunántúl; a Dunántúli-dombság mellett magában foglalja a Duna és a Dráva menti alföldet, a Mura mentét és szükség szerint a Zalai-dombság Göcsejtől keletre eső vidékeit. Munkánk célja egy átfogó néprajzi kép alkotásán túl a kérdéskör történeti vizsgálata az Árpád-kortól a 20. századig a régészeti és levéltári kutatások eredményeinek segítségével. Magyarországon a 9. századtól a 13-14. századig a nagyrészt egyhelyiséges lakóépületek levegőjét a bennük lévő kemencék vagy nyílt tűzhelyek füstje szennyezte. A 14-15. században a lakáskultúrában jelentős fordulat következik be. A ház füsttelen lakóhelyiséggel bővül, amelynek kialakulásában fő szerepet játszik a kályha megismerése. A kályhás szoba elterjedése a DélDunántúlon egészen a 19. századig tart. A következő legfontosabb momentum a kémény megjelenése, amely a 18. századtól fokozatosan bekerül a parasztok lakásaiba, és megoldja a konyhák, illetve az egész ház füsttelenítését. A továbbiakban ezt a folyamatot próbáljuk végigkísérni. A könnyebb eligazodás érdekében a késő középkortól külön tárgyaljuk a szobai és külön a konyhai tüzelőberendezéseket a mindenkori füstelvezetés összhangjában. 1. térkép. A Dél- és Délnyugat-Dunántúl tájai (A tanulmányban szereplő rajzok és térképek ERDÉLYI Gábor munkái)