Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)
GILYÉN NÁNDOR: A szatmári és beregi favázas építkezés emlékei
18. kép. Fonott tengerikasok (Tiszavid, Rákóczi u. 4.) 19. kép. Karóvázas fal (Mátyus, Rákóczi u. 23.) riák közül csak a már említett egyik hetei épületről tudjuk, hogy tapasztott sövényfala volt. Ennél sokkal több paplakról (Botpalád, Gyügye, Nagyar, Nagygéc, Ököritó) és tanítói lakásról, iskoláról (Nagyszekeres, Tiszabecs, Tiszacsécse) jegyezték fel ugyanezt. 43 Tapasztott sövényfallal épült az egyetlen megmaradt favázas parókia, az uszkai is (8. kép). A tapasztott sövényfalat a helyi népi építészetben a hagyomány és a megmaradt emlékek tanúsága szerint a múlt század végéig alkalmazták lakóházak falaként. A század közepén még teljesen általános lehetett, erre mutat az említett tiszakerecsenyi Újfalu, ahol a hatvanas években még így épültek a házak. Az egyszerűbb gazdasági épületeken azonban napjainkig előfordul, ha kissé megváltozott formában is. A sövényfonás a faváz közé helyezett karókra készül. Ezek a cölöpváznál vízszintesek, a talpas váznál függőlegesek, vagyis a talpba és a folyógerendába vannak rögzítve Nevük általában rigli(fa), ritkábban kaloda(fa), redely, zápfa. A riglifákat az ágasba, illetve a talpba és a folyógerendába vésett hornyokba eresztik be. A cölöpváz ágasai közé általában három, ritkábban két riglifát helyeznek el (9., 10. kép). A sövényfonás (pacsitolás, rekesztés) általában csuklóvastagságú tölgyfa husángokkal készült, újabban fűzfát (fiefát) és más fákat is használnak. A riglifák helyzetének megfelelően a cölöpvázas házak sövényfonása függőleges, a talpas házaké vízszintes. A sövényfonást pelyvás sárral csapták be, először belülről, majd kívülről. Végül a fal felületet híg sárral betapasztották, majd (valószínűleg a múlt század közepe óta) meszelték. A cölöpvázas, tapsztott sövényfalas ház építését Berki János kisszekeresi mester 1958-ban, 82 éves korában röviden így írta le: „beágasoltak, beriglizték, pacsitolták, sárral beverték", ő maga már nem épített ilyen házat, de gyerekkorában még látta, hogyan készült. A tapasztott sövényfal készítésének fent leírt módja az emlékekből következtethetően a 19. század folyamán az egész vidéken általános volt. Ezért meglepő, hogy a 18. század végén épült mándi templom falszerkezete ettől eltérő. Itt ugyanis a karókat (riglikei) nem a váz gerendáiba vésett hornyokba helyezték, hanem a gerendák belső oldalához szögezték. Feltűnő, hogy sokkal kisebbek a karók és a fonás keresztmetszeti méretei is, mint a lakóházaknál (4. kép). Az eltérés okát nem ismerjük. Mivel nemcsak ezen a vidéken, hanem az egész országban, sőt minden valószínűség szerint az egész Kárpát medencében ezen kívül ma már csak egy tapasztott sövényfalú templom van, a beregi Tákoson, ennek falkutatása vihet csak közelebb a megoldáshoz (az írott forrásokban ilyen részletek leírása nem várható). A lakosi templom falának szerkezete arra adhat választ, hogy ott is a mándival azonos technikát alkalmaztak-e, így talán a fatemplomok jellegzetességéről van szó, vagy pedig a mándi templom egyedi megoldással készült. Azt az esetet ki kell zárnunk, hogy Mándon újabb átépítés tötént, mivel ilyen nagyszabású építkezésről az egyházi iratok feltétlenül megemlékeznének, de még ennél is jobb bizonyíték, hogy a favázon nincsenek meg a karók részére vésett hornyok. A gazdasági épületeken napjainkig is készülő, újabb tapasztott sövényfalak általában vékonyabb gallyakból, vesszőből, esetleg vékony hasított lécből készülnek. Előfordul, hogy dróttal összefűzött napraforgószárra kerül a tapasztás. Ezek az újabb technikák is mutatják, milyen erős vidékünkön a tapasztott sövényfal hagyománya.
