Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

GILYÉN NÁNDOR: A szatmári és beregi favázas építkezés emlékei

Gilyén Nándor A SZATMÁRI ÉS BEREGI FAVÁZAS ÉPÍTKEZÉS EMLÉKEI A magyar népi építészet mintegy száz éve folyó kutatását összegezve ma már egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a favázas építkezés korábban mindenütt elterjedt volt.

1 Ezt a fenyőfa-övezetben, elsősorban a Székelyföldön és a Dunántúl délnyugati részén már a középkorban a boronafal váltotta fel, míg másutt az egyre súlyosbodó fahiány miatt a 18. századtól általában földfal, néhol (Balatonfelvidék, Mátra- és Bükkalja) a kőfal terjedt el. Ahol azonban az erdőket az egyre fokozódó rablógazdálkodás ellenére is csak később irtották ki, tovább élt a favázas építéstechnika.

2 Ilyen táj volt Szatmár és Bereg folyókkal öntözött sík vidéke is. A vízjárta síkságon, a Tisza, a Túr, a Szamos és a Kraszna közötti holtágak, kisebb vízfolyások, állóvizek partján, a mocsaras területeken hatalmas erdőségek terültek el. Ezeket nedvesség kedvelő fafajok, főként mocsári tölgyek, éger-, szil- és fűzfák alkották. 1. kép. A szatmári Erdőhát részlete az első katonai felmérés XXIX/22 lapján A vizsgált területet északon és keleten a szovjet és a román határ, délen és nyugaton a hajdani Ecsedi-láp a Rét-és a Tisza határolja. Az országhatár mesterséges, és még háromnegyed százada sem jelentett választóvonalat, ezért a néprajzi jelenségek azon túl is folytatódnak a történelmi Szatmár és Bereg megye szomszédos tájain annál is inkább, mert a beregi vidék egykori központja Beregszász, Szatmáré Szatmárnémeti volt. Az Ecsedi-láp hajdani áthatolhatatlan vízi világa, de a túloldal eltérő földrajzi adottságai is ezzel szemben természetes határt képeznek, annak ellenére, hogy a régi Szatmár megye még tovább, a Nyírség északkeleti szélére is tovább terjedt. Kevésbé jelent határt a Tisza Szabolcs és Bereg között, a Tisza szabolcsi bal partja sok hasonlóságot mutat a beregi jobb parttal. A vidék több kisebb tájegységre oszlik, amelyek között azonban a népi építészetben csak aránylati eltérések vannak. Szatmárban a két nagy folyó mente a Tiszahát és a Szamoshát, közöttük terül el az Erdőhát, ahol mint neve is mutatja, az említett nagy erdőségek voltak. Az Erdőhát csupán néprajzilag elkülönülő mikrotája a Paládok vidéke, amely mindössze három faluból áll (ezek közül az egyik a szovjet határon túl eső Nagypalád). A Szamostól délre az Ecsedi-láppal, Réttel határos vidék a Rétoldal. Beregben is megkülönböztethető a beregi Tiszahát és a beljebb fekvő, egykor vízjárta, erdős, helyenként (Tarpa, Barabás) kisebb vulkánikus eredetű dombokkal szabdalt vidék. Ali. századig az egész terület szinte teljesen néptelen volt, a helynevekből következtethetően igen gyér szláv lakossággal. A magyarság a 12-13. században szállta csak meg az addig gyepűnek tekintett vidéket.

3 A falvak az erdő tisztásaira és irtásokra települtek. Az akkor kialakult aprófalvas településszerkezet lényegét tekintve napjainkig megmaradt, elsősorban azért, mert az Ecsedi vár, és ennek védelmére a Kraszna vizével erősen felduzzasztott Ecsedi-láp a török hódítás határát képezte. A vidék jellege így a 19. század közepéig, az erdők csaknem teljes kiirtásáig és a folyók szabályozásáig, lényegében nem változott (1. kép). SZIRMAY Antal szerint „lapályos erdőkkel is bővelkedik Szathmár. Egy oldalát egészen ollyas erdők kerítik. Kezdődnek Tarpánál, és Kis-Árnál, és úgy Kömörő, Cseke, Istvándi, Kölese, Sonkád, Magosligeth, Palád, Hódos, Rozsály, Szárazberek, Mikola, Némethi és Egri mellett egy húzómba terjednek . . ".

4 Még a Kraszna bal partján fekvő Olcsvaapátiról is azt írja, hogy „fája elég van". Hasonló volt a helyzet Beregben is. Gelénes határát például „hajdan víz járta és rengeteg erdőség borítá". A hajdani mátyusi templom papi székét 1732-ben az erdő jövedelméből csináltatta az egyházközség.

5