Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

BALASSA M. IVÁN: Az Alsó-Garam menti magyar falvak települése, építkezése és lakásberendezése

sógor, ezt meg azt tesszük fel, föl kellett tenni a kocsikra. Volt úgy, hogy nyolc-tíz fogat volt. De ezek csak fektetve (fértek) a kocsira, volt olyan fenyő, aki tizenöthúsz méter is volt" (Szőgyén). A tutajban általában 20 méter hosszúságig voltak a fák, ennél hosszabb fát az emlékezet szerint nem tartalmaztak. Csak gömbfát szállítóiak, kész fát, előre megfaragott épületelemeket nem úsztattak le, vagy legalábbis az ilyen tutajok ezen a vidéken nem kötöttek ki. Az ácsok a gömbfát szarufának és egyéb tetőszerkezeti elemnek többfelé vágták. A gerendákat úgynevezett szuperfűrésszel vágták ki. A fűrészeléshez a gerendát állványra tették fel. A fa hosszúságától függően 2-4 bakot készítettek, erre rakták fel a felvágandó fát. Egy ember felment az állványra, vagy a két állvány között lefektetett deszkára és onnan húzta a fűrész egyik végét. A fűrész aljához két ember kellett. Szarufának a gömbfát legalább négyfelé vágták, de volt amikor vastagabb volt a fa, ilyenkor kilenc is kitellett belőle. Hogy a vágás egyenes legyen, a fát megcsapták pirosfestékes zsinórral. A tető elemeit már a földön leszabták, illesztették, csak ezután vitték fel a falra és rakták össze. Újabban az illesztéseket vasszegekkel erősítették meg, a 19-20. század fordulója előtt készült házaknál akácfa szegeket használtak. A szarufákra került a lécezés. Zsúp alá nem kellett nagyon szabályos lécezés, elegendő volt a szarufákra erdőről hazahozott husáng fákat erősíteni „ . . . elmentek az erdőbe, vágtak ki fát, rákötözték erre a szarufára. Gúzzsal. Ezt fából csinálták, mert volt ilyen fiatal gyertyán fa, hajtásokat szedtek az erdőbe. Meg lehetett csavarni, lehetett vele kötözni. Azzal rákötötték a lécet a szarufákra, amikor a zsúpozók csinálták. Ott nem volt meghatározva, hogyan, mint a cserépnél. Ott, ha görbén ment, az sem volt baj, ha egyik helyen volt hetven centire, a harmadik helyen már méterre is lehetett. Nem számított. De az nem volt odaszögelve, csak oda volt kötve" (Szőgyén). 34. kép. Sárgerenda, az ezen nyugvó, a tetőt tartó keresztgerenda és koszorúgerenda a Szőgyén 649. sz. lakóháznál 35. kép. A tető szegése az orombojttal, Szőgyén 110. sz. lakóház A régi épületek bontásánál szerzett tapasztalatok alapján a hasíttott husángokból készült lécezés is szokásban volt. „De voltak olyanok is, hogy a lécet is hasították, de ez a léc idomtalan egy valami volt. Annak nem volt mérete, ahogy sikerült. Nem volt baj, hogy melyik helyen, milyen volt, az egyiken tíz centi, a másik helyen csak öt. Ezeket már befúrták és faszöggel szögelték oda" (Szőgyén). A századfordulón mind a négy vizsgált faluban a zsúpfedés általános volt. Bényben és Barton az emlékezet szerint, aki tehette nem egyszerű zsúptetőt csináltatott, hanem olyat, amelyen alul nád van. Kisgyarmaton nem emlékeznek erre a megoldásra. Az előbbi két faluban sem volt kizárólagos az ilyen fedés, ennek oka, hogy míg a zsúpszalmát a gazdák maguk meg tudták termelni, a nádat venni kellett. A zsúpozást általában specialisták végezték, bár mindegyik vállalkozó arra törekedett, hogy munkacsapatában legyen zsúpozáshoz is értő ember. Az ácsok általában maguk is el tudták készíteni a fedést, a kőművesekről ez már kevésbé mondható el. A zsúp rozsból készült, kicséplésére külön gondot fordítottak. „Csináltak az udvaron egy, úgy mondjuk, hogy asztag, egy ilyen faragóbak, vagy ehhez hasonlóra rátettek két-három szál deszkát, és annyit vett a kezébe mondjuk, amennyit be bírt markolni. És akkor azt addig verte a deszkához, míg a szem ki nem ment belőle. Akkor azt finoman kirázták, hogy a zsúp tiszta legyen, mert csúszott, ha nem volt tiszta . . . Akkor szépen lerakták, kévébe összekötötték . . . babkának mondták (Szőgyén). Az egyszerű zsúpfedés készítésénél először a padlásról kiadtak két pár kötelet. Az egyik párat rövidre kötötték, a másikat fél méterrel hosszabbra. A kötelek tartot-