Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

NÓVÁK LÁSZLÓ: Egy uradalmi majorság és építményei 1842-ben

melyek építése sok archaikumot őrzött, de a fejlődéstől is elválaszthatatlanok. Az építkezés arculatára alapvetően a földrajzi táj adta lehetőségek nyomták rá bélyegüket. Bár a forrás dokumentum viszonylag szűkszavúan szól a falkészítés technikájáról, mégis, a helyben fellelhető anyagok dominálnak annak készítésmódjában. A vályog, illetve a sárfal jellemzi a lakóházakat, s a nagyobb istállót is. Az ősi építkezés, így a földbe süllyesztett lakóház, a putri, s a tapasztott nádfal, sövény, a tőzeg (marhaganéból vágott tégla) alkalmazása is fellelhető, igaz nem lakóházak, hanem gazdasági melléképületek esetében. A nád is helyi építőanyagnak számított (a meanderezve folyó Kőrös partja bőven teremte az építkezésre alkalmas nádat). Csupán színek, juhszárnyékok, karám építésére használták, lakóház falát nem csinálták belőle. Viszont a nádmennyezet, fedem készítésére előszeretettel használták, mert jó hőszigetelő tulajdonságú, s könnyű anyag, a falat nem terheli túlságosan. A tetőzetet szinte kivétel nélkül nádból verték fel, de a melléképületek fedésére használták a dudvát, gazt, szalmát, kákát, sőt földet is. Érdekes módon, a tégla építkezésre alkalmazása szerény méretűnek mondható ebben a korban. A fal építésénél nincs róla tudomásunk, csupán a magtár „állt" tégla lábakon. A „kőkeményt" is téglából építették. A tűzvédelmi előírások a 18. század végétől erőteljesen szorgalmazták annak készítését, de költségesebb volta miatt csupán lassan terjedt el. Nem véletlen, hogy az uradalom központjában is csak a rangosabb lakóháznak építettek téglakéményt. A fenyőfát helyben nem lehet megtalálni, csupán messzi vidékekről tudták beszerezni. A bihari hegyekből, a Kőrösön leúsztatott fenyő látta el a vidéket értékes építőanyaggal.

12 A fenyőoszlopok, deszkák, gerendák nékülönözhetetlen elemei voltak az épület-, s tetőszerkezetek építésének. Belőle készült a rangosabb lakóház szobájának mennyezete, a nádmennyezetet tartó mestergerenda, akárcsak az alátámasztéka, úgyszintén a sárgerenda, szelemengerenda, az ollóágas, valamint a szarufa. A fakéményt is részben belőle, részben keményfa karókbői állították össze, majd sárral letapasztották. A fazsindely tette tartósabbá a nádtetőt, mert a szegeseket belőle csinálták. Érdekes módon, a jelezett időszakban a cserép nem lelhető fel az épületek tetőzetén. A részletes összeírásról ismereteket szerezhetünk a lakóház tagolódásáról, tüzelőberendezéséről is. A fakéményes házak, s kovácsműhely a régibb építkezést képviseli: a konyha felett, a válaszfalra támaszkodott a fakémény, de hasonlóan építették a téglakéményt is. A szoba, kamra mennyezete nádból készült, csupán az újabb, „modernebb" lakóháznak csináltak értékesebb, s tartósabb deszka mennyezetet. A tetőszerkezetet ágasra helyezett szelemengerenda tartotta. A régebbi épületeknél horogfát akasztottak a szelemengerendára, s erre erősített tetőlécek tartották a nádtetőt. Az újabb épületek esetében már horogfák helyett szarufa került a szelemen gerendára, illetve, végül a szelemen is lekerült a tetőről, kakasüllővel összekötött szarufákra szögelték a tetőlécet, a szarufák pedig a sárgerendára rakott keresztgerendákra támaszkodtak. A tüzelőberendezésről is viszonylag szűkszavúan szól az összeírás. Tudjuk, hogy a rangosabb lakóház padlózott szobájában cserépből készült kályha foglalt helyet a konyha felőli sarokban. E ház konyhája minden bizonnyal téglaboltozatosan épült, rátámaszkodva a szoba felőli válaszfalra, hogy jobban megtarthassa az öblös téglakémény jelentős súlyát. Az egyszerűbb, régibb építésű házak fakéménye a kemence és a padkára helyezett katlanok füstjét vezette el. A szobai kemencékről nincsen információnk, viszont feltételezhető, hogy kevésbé különbözött az akkori kemence a későbbi, hagyományos kemence alakjától, amely lapos tetejű, lesarkított élű, trapéz alakú, s padkával rendelkező építmény volt. Igen értékes a ház falán kívül álló, de a konyhából fűthető tetőzettel védett kemencét dokumentáló adat. Megállapítható, hogy az 1842-ben leírt uradalmi központ az építmények színes skáláját dokumentálja: egyszerűbb és bonyolultabb, rangosabb és hagyományosabb technikával épített házak, épületek, építmények egy időben funkcionáló csoportját veszi sorjába, s teszi alkalmassá a további kutatások számára is.