Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

BALASSA M. IVÁN: Az Alsó-Garam menti magyar falvak települése, építkezése és lakásberendezése

Egy-egy töltés tetejére, ha volt a gazdának, szalmát szórtak. Különösen fontosnak tartották ezt a saroknál. Esetleg töreket is szórtak egy-egy földréteg tetejére. A tömők különféle tömőfákat használtak. „Legelői megyén a hegyes tömő, a vége két centiméter forma, s a vége majdcsak kúp alakúra megy össze. Utána megy egy másik, az már tompább. A legutolsó az már egészen lapos (bimbardő, dumberdó), azzal már jól összeütik". A töméskor mindig párban mentek. Különösen fontos volt ez a hegyes tömőfánál, mert ezzel elsősorban a deszka melletti földréteget tömörítették - sokszor a deszkát is megsértve, ami nem egy esetben megakadályozta a deszkázat későbbi felhasználását. A 30-33 cm magas deszkát háromszorra, esetleg négyszerre töltötték meg, ezt nevezték tőtísnek. Mikor megvolt egy tőtís - „Mikor a deszka tele lett, minden kötelet eloldottak, s akkor egy deszkát megint felemeltek. Ehhez szakértelem kellett, hogy jól legyen beállítva, mert ha rosszul volt beállítva, eldől ám a fal. Sokszor előfordult ám az ilyen. A falnak egyenesnek kellett lenni és mindenhogyan megfelelni. Ez így ment föl egészen addig a három méterig". Minden tömés végénél ügyeltek arra, hogy a réteg felfelé domború legyen, mert így könnyebb volt a következő réteggel összedolgozni. A deszkákat a faltöméshez mindig a gazda adta. Amennyiben a deszka a faltömésnél nem sérült meg, a szoba mennyezetéhez is felhasználták, de ez ritka esetnek számított. Általában csak a kamra, istálló mennyezetét készítették ezekből a deszkákból, úgy, hogy a sérült, sáros oldalát felfelé fordították. A vert falak áltagos vastagsága a vizsgált négy községben 50 cm, vagy annál valamivel több, de a 60 cm-t csak a legritkább esetben haladták meg. Egy négyhelyiséges, szoba-konyha-kamra-istállóból álló épület falának elkészítésére 8-10 nap kellett. A fal úgy készült, hogy azon az ajtónak, ablakoknak nem hagytak helyet. Mindössze a leendő ajtók helyén készítettek egy kis háromszögletű nyílást, azért, hogy mikor már magasabb a fal, munka közben, vagy elkészülte után, a fal lepucolásakor ne a falon keresztül kelljen bemászni. A fal lepucolása abban az esetben, ha az építtető külön fogadta fel afaltömé)ket és külön az ácsot, a faltömők feladata volt. A fal teljes magasságának elérésekor elszedték az oszlopokat és egy ásót jó élesre kikapáltak. Felülről kezdték a munkát, az éles ásóval a fal egyenetlenségeit levágták. Jó munka esetén „olyan szép sima volt a fal, mint a mostani meszelt fal, csakhát földből volt". A falat elkészülte után egy ideig hagyták száradni. Ha nem bíztak abban, hogy a domborúra döngölt föld eléggé levezeti az esővizet, akkor ideiglenesen deszkát tettek rá. A rakottfal készítése A rakottfal készítéséhez nem volt jó az a föld, amit az udvaron termeltek ki. Ezért Bényben a Török Sáncokhói, Kisgyarmaton a Cigánygödröknek nevezett részről hordták a földet. A föld udvarra hordása a gazda feladata volt, ilyenkor a szomszédok, rokonok összejöttek és segítettek kitermelni és hazaszállítani a földet. A további munkát itt is általában szakemberek végezték, bár ennél a falkészítésnél a későbbi munkafázisokban is szerepe volt a szomszédi-rokoni segítségnek. A földet előbb szétterítették az udvaron 20-30 cm vastagságban, majd megeresztették a sarat. „Hordták a gazdák rá a vizet, eresztettük vízzel, kapával átvágtuk, megcsináltuk, mint a maltert, olyan puhára. Akkor belementek a lovak". A lovakkal összegyúratták a sarat. 2-3 pár lovat, de ha csak egy pár lova volt a gazdának, akkor annyit, összefogtak éppen úgy, mint amikor nyomtattak. Aki a lovakat fogta, középre állt és úgy járatta a lovakat körbe-körbe. Két ló esetén, „mikor megjáratta egy részét, akkor odább állt. Minden járatás után arrébb ment". Két vagy három pár ló esetén erre nem volt szükség, ilyenkor általában egy helyről meg tudták járatni az egész földet. Az első járatás után „. . . akkor még meghordtuk szalmával, előbb csak víkonyan, mikor az meg lett gyúrva, belement az a szalma, akkor újból megint, másodszor meghordtuk szalmával. Aztán megint legyúrta a vizet, akkor megint meghordtuk harmadszor, akkor már a szalmát nem gyúrták le mind a lovak. Akkor már vettük vellával, levágtuk a szalmát, akkor már megállt a villán". Ez jelentette, hogy a sár már jó, lehet a falat rakni. Bényben az egyszerre elkészített sarat még aznap felrakták, Kisgyarmaton arra emlékeznek, hogy sokszor csak másnap rakták fel az egyik nap kigyúratott sarat. Ilyenkor, ha száraz volt, újra vízzel öntözték. A sárfalnak az 1920-as évektől beton alapot készítettek, Kisgyarmaton ugyanettől az időtől kezdve kőből rakták az alapot. Ezt megelőzően csak elegyengették a földet a leendő fal helyén. A rakott fal alá nem csináltak olyan mély alapot, mint a vertfal alá, nem mentek le az eleven földig, legfeljebb 20-30 cm mélységbe. A rakottfalakat széles alapra kezdték, átlagosan 70 cm szélesen indultak, ez a vastagság a fal magasságával valamelyest csökkent. A falrakásnál egy ember kapcsolta a sarat, azaz kapával egyenletes csomókat vágott ki az előkészített sárból. Bényben a kivágott sarat közvetlenül felrakták a falra, Kisgyarmaton „a földhöz pufolták, úgy, hogy az lapos maradt. Akkor annak feladták, aki fönt volt a falat raknyi, az meg rakta szépen sorba. Vellával megpufolta egyik oldalát is, másik oldalát is". Általában a fal tövébe készített pelyvába pufolták a sárcsomókat. A falrakó először a fal két szélére rakta a csomókat, és csak ezután töltötte ki a közét. Egyszerre csak 60-80 cm-t készítettek el. Az így felrakott részt veleszának nevezik. „Mindig olyan 70-80 centis veleszáwal mentek körül. Mikor körül mentek, hagyták megszáradni". A száradásra jó időben 2-3 nap is elegendő volt, és ezután felrakták az újabb veleszát. Egy fal 3 veleszáhól állt. Az ajtók, ablakok helyét a rakottfal készítésekor kihagyták. „Ha volt módja a gazdának, hogy tudott tenni fát rája, akkor tettünk rá, ha nem, hagytuk üresen". Ha elérték a harmadik veleszával a fal teljes magasságát, néhány napig hagyták száradni és utána lepucolták a falat. A rakott falat éppen úgy élesre fent ásóval vágták egyenesre, mint a vertfalat. Kisgyarmaton régi épületek bontásakor azt tapasztalták, hogy egykor ez a befejező munka nem mindig történt meg, hanem a rakás utáni egyenetlen falra közvetlenül rátapasztottak.