Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

GRÁFIK IMRE: Egy építészeti elem területi változatai (oszlopos előtornác - ún. koldusállás)

Grafik Imre EGY ÉPÍTÉSZETI ELEM TERÜLETI VÁLTOZATAI (Oszlopos előtornác - ún. koldusállás) A téma megközelítésénél abból a terepkutatás és a szakirodalom által dokumentált tényből indulunk ki, hogy időben és térben körülhatárolható a népi építészet, építkezés egy sajátos formai, funkcionális, szerkezeti eleme; a lakóház homlokzati falsíkjából kiugró tornác, az ún. koldusállás. A magyarországi népi építészetet áttekintő kézikönyvek a vizsgált jelenséget a tornácnak, mint a magyar népi építészet legismertebb és esztétikailag is leghatásosabb építészeti elemének összefoglaló áttekintése kapcsán tárgyalják és az alábbi megállapításokat teszik: „A kiugró tornác is mindenfelé előfordulhat, megjelenése gyakran a kúriák hatására utal. Leggyakoribb talán a Kiskunságban és Nyugat-Dunántúlon."' Más megfogalmazásban pedig: „Mindenfelé előfordul a Nyugat-Dunántúlon (itt kódisállás a neve), a Kiskunság és Erdély jellegzetessége."

2 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy e megállapításokat a kapcsolódó grafikai és fényképes példatárban éppen Vas megyei előfordulások dokumentálják. Szakirodalmi tájékozódásunk szerint nem látszik igazoltnak az egyértelműen (par exellence) „koldusállás"-ként értelmezett építészeti elemnek a népi építészetben egyrészt „mindenfelé való előfordulása", másrészt annak „leggyakoribb kiskunsági és erdélyi jellegzetessége."

3 Az azonban minden kétséget kizáróan dokumentált, hogy Nyugat-Dunántúlon megléte és elterjedése időben és térben behatárolható.

4 Tekintsük át a dokumentumokat, illetve a leírásokat! GÖNCZI Ferenc 1914-ben megjelent művében közöl egy pontos helyszín nélküli alaprajzi vázlatot az ún. újmódi (tégla) házról és egy fényképet a Zala megyei Kisszigetről, melyek kódisállásos házakat ábrázolnak.

5 A vonatkozó leírásokból megtudjuk, hogy: „Néhol az épületet oly magasra emelik, hogy az ajtóhoz 3-4 lépcsőfok vezet föl, melynek két végén mintegy méter magasságú tűzfal, s ahol a lépcsőzet fölé tetőt emelnek, ezt két oszlop tartja."

6 TÓTH János 1939-ben a vasi nép építkezési gyakorlatát leírva a tornácok kapcsán tudósít a kódisállásról: „A tornác így a konyhafal síkjában húzódott vissza, de mivel nyitott volta következtében nem vehette át a pitvar szerepét, el is tünt, hogy helyet adjon a kódisállásnak. Kilépett tehát a falsíkból és az épület tömegéből. Első megjelenése óvatos és szegényes. Kódisállásnak hívják ezt a kis tornácot, mert ennek lépcsőjére ültette le a háziasszony a kéregetőt és a koldus itt ette meg az ételmaradékot. Kétoszlopos tornác ez, elfér rajt a kis asztal, meg a székek. Itt dolgozik a háziasszony, s itt ebédel a ház népe."

7 Egyelőre ne minősítsük a megállapításokat, hanem idézzük tovább az építész szempontú vizsgálódás következtetését: „A kódisállás különböző fejlődéseken ment keresztül. Ha kicsinnyé vallott a megszaporodott család részére, s bővítése szükséges lett, először háromoszloposra épült. Azonban a páratlan számú nyílás önmagában nem szép és így ez ritkán került alkalmazásra. A kétoszlopos kódisállás helyes fejlesztésére megható volt az első lépés: egyik oldalán tornác épült, olyan módon, hogy a tornácot a kódisállásból nem lehetett megközelíteni, csak az udvaron keresztül. Később a háromoszlopos kódisállás bővült ki tornáccal oly módon, hogy mindkettő szintje egybeesett. Előbbinél érdekes és értékes építőművészeti tömegkompozíció keletkezett: a kódisállás mellé épült tornác szervesen kapcsolódott az épülethez, olyan módon, hogy a főépület tetősíkja egyenes vonalban meghosszabodott."

8 A Vas megyei, mondhatjuk őrségi példák nyomán TÓTH János 1945-ben megjelent A magyar falu építőművészete című művében egyfajta fejlődési sort vázolt fel. Eszerint: „A felsőmaráci faoszlopos kódisállás a toldott tornác legegyszerűbb alakja. A tornác boltívét a két oszlop között ívesen meghajlított karó jelképezi. Az oszlopnak mégis van külön fejezetük és lábazatuk is. A gősfai kódisállás már a legkisebb ragasztott tornácnak teljesen érett példája. A karcsú oszlopokon nehéz felfalazás hordja a könnyű faorom terhét. A faorom mérsékelten díszített, csak a kerete mintázott, s a középső mezőnek a csillagszerű szellőző az egyetlen dísze."

9 A Zala megyei Göcsejre kiterjesztett kutatásai során, a külsősárdi példa nyomán TÓTH János a következőképpen összegez: „Az ekletika idején alakult ki a soros oromfalas udvari előtornácos (kódisállásos) ház. Ezeknél az oromfalas utcai (rövid) homlokfal rendszerint két ablakos, s a pitvar előtti oromfalas előtornác 2-3 vagy 4 oszlopos."

10 Az egyes előfordulási formákat mintegy evolúciós folyamat eseteiként értelmezve a botfai példát tartja a legegyszerűbb változatnak: „A legegyszerűbb előtornác klasszicista formát mutató pillérfejezetét fűrészelt díszítésű deszkalemezzel takart koszorúgerenda köti egymáshoz és a főfalhoz. A nyereg teteje alatti oromdeszkázatot fűrészelt kereszt díszíti."

11 A TÓTH János által felvázolt fejlődési sorban a göcseji változatok között: „Fejlettebb általános alak a kétoszlopos boltíves előtornácos ház, továbbá a háromoszlopos, és a ritkább négyoszlopos előtornácos ház."

12 A szerző hasonlóképpen értelmezi a jelenséget az Örségek népi építészetét összefoglaló művében is: „A boltíves tornác paraszti eklektikánk legvonzóbb építészeti