Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Közlemények - SZENTI TIBOR: Építőáldozatok nyomai Hódmezővásárhelyen

esetleg azonosulhattak. Erről Bartha Elek is írt.

7 A háziszellemek egyikének tipikus megszemélyesítője volt az ókori Egyiptomban Bész, a görbe lábú, pocakos, torzonborz törpe. Nem véletlen, hogy alakját ijesztőnek ábrázolták. Ezzel riasztotta el a háztól a rossz szellemeket. Ezek a védőszellemek, mint nevük is mutatja, valamennyi kultúrában mindaddig jó szándékúak, amíg az ember a bizalmukat bírja. Általában az is elmondható róluk, hogy emberszerűek, mint Bész, vagy pl. a bolgároknál Namestnik. Kivétel a magyar folklórterület, ahol alakja elvont, meghatározatlan, és lénye közelebb áll az istenhez, mint az emberhez. A dél-alföldi földműves paraszti közösségek számára, panteisztikus világképükben, a pogánykorból eredő, életet adó Földanya volt a legfontosabb szellemlény. Erről korábban részletesen írtunk.

8 A Földanya nemcsak a terményt érlelte, de táplálékával az embert, a családot is éltette. Halála után az ember „hozzá tért meg". A vásárhelyi parasztok elképzelése szerint a földben élt, s mint a család jótevője, a földből készült tűzhely is lakhelye lehetett. Hasonló felfogást talált Bálint Sándor is, és így fogalmazott róla: „Akinek a torka fájt, a szegedi nagytájon ezt mondogatta: fődanyám, torkom fáj, néköd panaszolom [. . .]. Háromszor egymás után kellett elmondani, közben háromszor megcsókolni a kemencét, hiszen az is földből van."

9 Feltételezésünkkel nem járhatunk messze az igazságtól, bár jobban bizonyítani sem tudjuk, hogy a dél-alföldi építőáldozat címzettje a Földanya is lehetett. A kutatók föltételezik, hogy a legősibb építőáldozatok emberek voltak. Bartha Elek számos lelet összegyűjtésével bizonyítja, hogy több európai kultúrában, évezredekre visszamenően ismert gyakorlat volt az emberáldozat.

10 „[. . .] Herzenben egy tűzhely alá temetett, rongyokba bugyolált gyermekcsontvázat" találtak, de különböző vidékekről, házak alapjából, tűzhelyek gödréből embercsontok, főleg koponyák kerültek elő." Ez a rituálé egyes vidékeken és népcsoportoknál az újkorban is megmaradt. Bartha a 18. sz. végéről eleven emberáldozatokról írt a balkáni törököknél és a délszlávoknál.

12 Magyarországon a honfoglalást követően lakóházból emberáldozatot eddig nem sikerült kimutatni. A szokás viszont áttételesen nálunk is ismert volt, mert „A Vas megyei Taródfa községben egy XVIII. századi ház bontásakor a konyha és a szoba közötti falba építve egy félmaréknyi emberi hajat találtak a kemence szája fölötti magasságban."

13 A testrészek, legyenek azok csontok, koponya, vagy haj, magát az embert személyesítik meg, és az áldozatban helyettesítik. Az emberáldozatokat időben és térben nagy különbségeket mutatva, az állatáldozatok váltották föl. Mivel a címzett szellemek ezekben az esetekben is életet követeltek, szintén véres áldozatok voltak. Az ember- és állatáldozat aktív áldozati formának számít. Ide soroljuk az élőlényeket megszemélyesítő és helyettesítő testrészeket, a koponyától a tollakig; de az egész Európában elterjedt, aktív áldozat volt a tojás is, amely egyes népeknél az élet, a továbbélés, a feltámadás jelképe volt. Bartha Elek szerint „Az állatáldozat sajátos és igen elterjedt válfajának tekinthető a tojás [. . .]."

14

„[. . .] helyettesítik az áldozatra szánt állatot annak hasznával, nevezetesen a baromfit a tojással."

15 Jellemző az emberi találékonyságra, hogy építőáldozatként az elérhető állatfajok legtöbbjét fölhasználta, így elsősorban a háziállatokat: a lovat, bivalyt, tulkot, kecskét, sertést, bárányt, kutyát, macskát, ludat, csirkét, tyúkot, kakast, tojást. A vadállatok közül szarvast, denevért, sünt, egeret, különböző fajta madarakat, főleg verebet és énekesmadarakat, végül békát, gyíkot, bogarakat. A testrészek között szerepelt a koponya, csontok, szarv, fül, farok, köröm és toll. Az állatáldozatok csoportjába tartoznak az ismertetett fazékba helyezett kakas és a majorpangba beépített tojások is. Részben ide tartozik a leírt építőáldozatok közül a két tojás. További felosztás és a teljes felsorolás igénye nélkül, egy csoportban tárgyaljuk mindazon építőáldozatokat, amelyek a passzív áldozatok közé sorolhatók. Ilyenek voltak pl. a felszentelt gyertyák, barkák, kereszt, víz; továbbá pálinka, pénz, amulettek, használati tárgyak, kort jelző nyomtatványok, termények stb. Ebbe a csoportba tartozik idős Nagy Pál áldozata is, nevezetesen a tojások kivételével a cseréptányérokba zárt gyümölcsök, gabonaszemek, pénzdarabok és az amulett. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a verésüket pontosan datálható pénzérmék, amulett már az utókornak szóló üzenetnek, egyfajta „palackpostának" is tekinthető. „Vallásra való tekintet nélkül általánosan elterjedt szokás, hogy pénzt helyeznek az épülő házak fundamentumába vagy falába."

16 Itt van az az átmenet, amikor az eredeti rítus átalakul, és minőségileg új népszokás jön létre. Bartha Elek szerint is „Valóságos építőáldozat helyett nemegyszer célszerűbb, ha ezekben a szokásokban bőség-, egészség-, termékenységvarázsló, kezdő rítusokat, az egyházi áldás paraliturgikus formáit, az emlékek hátrahagyásának újabban feltámadt igényét, védő, gonoszűző és más mágikus cselekvéseket látunk."

17 Idős Nagy Pál tanyai építőáldozatához hasonló szimbolikus erővel bír az a két ábrázolás is, amelyet Hódmezővásárhely kül- és belterületének egy-egy épületén találtunk. A származás és a folytonosság ezek és az ősi építőáldozatok között nem igazolható ugyan, de a „jelképi továbbélés" lehetőségét sem lehet kizárni; illetve naivitás lenne csupán véletlenszerű összefüggést látni bennük. Mindenesetre, az épületfalakon talált kakas- és tojásábrázolás már nem áldozat, hanem a preventív bajelhárító mágikus szokások vagy a termékenységvarázslás körébe tartozik. Bartha Elek szerint „[. . .] jelképes jelentést tulajdonítanak például a tojásnak, amikor a ház termékenységének, bőségének biztosítását várják tőle."

18 A kakas az építőáldozatban is megkülönböztetett jelenség volt. Akik kakast áldoztak, az éber őrzőt, a házra felvigyázót is látták benne. (A harcias kakas tudvalévő, hogy olykor a gazdájának is nekiugrik, vagy kukorékolásával jelzi a jövevény érkezését.) Wlislockiné írta: „[. . .] a kakas és tyúk egyrészt mint hasznos és őrző állatok fordulnak elő [. . .], Másrészt ismét a vigyázat, gondos virrasztás symbolumának vétetik [. . .]"

19 Máshol ezt írta: „[. . .] kakas, tyúk és tojásnak a magyar ősvallásban kiváló symbolikus jelentősége volt, és hogy ezek áldozatul is használtattak."

20