Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)
Tanulmányok - KOVÁCS SÁNDOR: Drávai malmok és molnárok a 19. században
A Felsőbaranyai Egyházmegye 1824. április 6-8. között megtartott közgyűlése újratárgyalta - tehát már előbb is napirenden volt - a Dráva-parti molnárok sérelmeit, majd a Dunamelléki Egyházkerületi Generale Consistorium még az évben, a május 3-5. közötti gyűléséről felvett jegyzőkönyvének 56. pontjában többek között az alábbiak találhatók: „. . . a céh zászlója vagy lobogója készítésében való concurrálásra akarják őket szorítani . . Mindössze ennyi, ami fellelhető a céhekre vonatkozóan, de ebből is látszik, hogy az öregek ez irányú elbeszélésének volt alapja. Bár a fenti tárgyú idézet más Dráva menti, az „iványi, vertikei, zalátai református molnárok részéről" vetődött fel, igazát tagadni nem lehet. 26 Ebből kitűnik, hogy a molnárcéheknek zászlója, lobogója volt, ami határozott szervezeti életre utal. A múlt század első feléből, a céhvezetőségre utalóan a század második felére már csak az elöljáróság, az utolsó évekre pedig csak az egyszemélyes malombírósági tisztség maradt. Az elöljáróság egy bíróból és két esküdtből állt. Feladatukhoz tartozott, hogy döntsenek olyan ügyekben, melyek a többi molnárt is érintették. Az elöljáróság feje a malombíró. E hivatalról TAKÁTS Sándor is megemlékezik. 27 Legtöbbször maga is malomgazda, vagy részese valamelyik, vagy akár több malomnak, tehát malomrészes. A legutolsó malombíró Dávid József, aki másfél fertálnyi birtokkal bírt, és a majombíró titulusa már a jelentőségét vesztett hivatalának szólt. A malombíróság még a századforduló utáni években is választott hivatal volt, mely ellenőrizte a finak, a vámos, a kapinya nagyságát, hitelességét. Ha az őrlető panaszkodott a minőségre, még egyszer kőre rakathatta azőröltetnivalót. Jelen volt az új malomhely elfoglalásánál, egymás közötti cseréknél, a malomcövek, malomcüjek beásásánál, amihez a malmot a parton kikötötték. Maga verte le a cöveket akkor is, amikor a malomkunyhó helyét kellett meghatározni. A régi elöljáróság gondoskodott az uraságnak járó vízbér, a malombeállítási díj beszedéséről, a későbbiek, a malombíró már csak az úrbéri birtokosságnak járó, még fennmaradt cövek-, cüjekpénz, a kunyhóhely bérleti díjának beszedéséről. A kunyhó nem lehetett az egykori taposóúton, amely a hajóvontatók számára volt fenntartva, a vízparttól a hivatalosan meghatározott távolságon, a 12-20 ölön belül. Az utolsó malmok idején azonban már nem jártak hajóvontatók, és így a taposóútra sem volt szükség. Ekkoriban már csak arra vigyáztak, hogy a kunyhó ne legyen nagyon közel a parthoz, főleg téli jégzajlásnál a vízpartra kinyomott jégfal hatótávolságán belül. A kunyhók távolsága kihatott a zsákolási munkákra. Nem sokat tudunk az adózásról sem. Az elbeszélők emlegettek bizonyos fordulási pénzt, de hogy az mi is volt, arra már nem emlékeztek. Beszéltek cőgérpénzről, ami biztosította a molnárnak a cégtábla kiakasztási jogát. A cüjekpénzt a malombíró még az első világháború végén is szedte. A papnak, tanítónak lukmát, természetbeni járadékot, az egyháznak adót a molnárok nem fizettek, de mint egyháztagok párbér címén igen. Közvetlenül a jobbágyfelszabadítás előtt a malomfalu még egységesen 270-280 forintot fizetett az uraságnak. Azt, hogy milyen címen (vízbér, vagy valami másért), adatközlőink már nem tudták. A kunyhók a legelőn álltak. Ezek helyének örökös megváltását nem engedték. A legelő közös tulajdon volt, melyből területet kiszakítani nem lehetett. Adásvétel tárgyát csak ferták, o/:/áA:-jogrészekként képezték. Egy fertát hat oktára osztottak, ami egyben jogrész is volt. A kunyhó falát földbe ásott cövekek köré vesszőből szívelték, amit kívülről besároztak, majd fehérre meszelték. A kunyhónak nem volt padlása, csak karóra rakott, szúgyakaróval 2 * leszorított sásteteje. Mégis, hogy ne lehessen könnyen bemenni, a falakat magasra készítették. A padozat földjére botfát fektettek, arra ászokfa került, melyre a zsákokat rakták. A zsákok olyan magasan voltak a földtől, hogy alattuk elfért egy patkányfogó kutya. Mert patkány aztán volt elég. Az ajtókat kölkeszárakkal reteszeitékei, amit csak a beavatottak tudtak kinyitni. A kunyhóban tartották a még őröletlen gabonát, a már megőrölt, de még el nem vitt lisztet, korpát is. A gabona mérését nem súllyal, hanem űrmértékkel mérték. Az elfogadott, hivatalos mérőedény a nyolcada volt. A sokféle nyolcada egységesítésére az egyházi hatóságok már a múlt század elején tettek intézkedést. Erről az első írásos anyag 1830-ból maradt ránk. E szerint hivatalosnak a hídvégi nyolcadát kell elismerni, melynek nagysága 20 liter. Ettől fogva a papi fizetést is ezzel kellett szedni. 24 A palkonyai Számtartó Jegyzőkönyvecskében 1801ben súlymértékként az okát emlegették, de vele párhuzamosan szó volt a fontról is. Az öregek azonban ezek használatáról már nem tudtak. Az őrlővámot nem súlyra, hanem finakszámra vették. A finak másfél literes, fából faragott, 35 cm hosszú nyelű, kanálszerűén vájt edényféleség, amiből tíz ment egynyolcadába. A finakot nevezték kapinyának is, de a legutolsó időkben leginkább vámosnak emlegették. A fentiek, mint kapinyák szorultak be napjainkra a családok kamráiba korpa, dara, kukorica, árpa mérőedényként. A malombíróknak legtöbb baja a finakkal volt. Ugyanis a molnárok sokszor két finakot is használtak, de csak az egyik volt az elfogadottan hiteles. Ha vámot vettek, a nagyobbal vették, míg a gazda felé a másikkal mértek. Ha egy nyolcada 10 finakos, és egy finak másfél literes, akkor a nyolcada 15 liternek számított. Minden nyolcadából egy finak volt a vám. Tehát az őrlés 10%-ért történt. A korpát nem vámolták. Leginkább a vámot még a gabonából kivették, hogy a kunyhóban tovább megmaradjon. Négynyolcada volt egy mérő. Két mérő pedig egy kila, vagyis az egy kila 120 liternek számított. Ha a búza literenként 78 dkg, akkor egy mérő 46-47 kg, egy kila pedig 92-94 kg volt. Később, a súlyok rendezésekor az egy kila súlyát 96 kg-ban állapították meg. A malombíró létezéséről TAKÁTS Sándor is tudósít. „A községek és az urak malmait - mint tudjuk - az úgynevezett malombírák ellenőrizték. Ők vigyáztak a feltöltőkre és a vámoknak rendelt hombárokra ... A malombírák a rovásokat is szemmel tartották.Drávapalkonyán a rovás használatára nem emlékeztek már, de a szájhagyományban még ma is előfordul: „úgy gyüttök, mint a rahók". Valószínű, hogy TAKÁTS arra az időre utal a rovásnál, amikor a nép nagy része nem ismerte a betűvetést, és a számolás hitelét rováshúzással tették elfogadhatóvá. A palkonyai adataink csupán az 1700-as évek közepéig nyúlnak vissza, és oskolamestereink munkája is eddig követhető elfogadhatóan.
