Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

falazás. Ez utóbbinál nagyobb hangsúlyt kap az alapok előkészítése és a megfelelő föld kiválasztása. A sárközi őcsényben egy múlt század első felében épült módosabb ház alapjainak föltárásakor azt tapasztaltuk, hogy a hátsó főfal alapja 130 cm mélyen kezdődött, ezen 70-80 centiméternyi mórágyi terméskőalap volt, rajta egy sor tégla, majd 45-50 cm döngölt föld.

173 A Sárközben híresek voltak a decsi faltömők. Tőlük tanulta a vertfalkészítés tudományát Ódor Sándor is. ö a következőképpen mondta el a faldöngölés munkafolyamatát.

174 Tervrajz alapján kijelölték a falak helyét. Kiásták az alapot a kemény altalajig, majd a földet visszadöngölték. Ezután leállították két sorban, hozzávetőleg méterenként a szarufákat, és fölső végüket kötéllel egymáshoz erősítették. Elhelyezték közéjük a deszkákat, és kezdték belapátolni a földet, amit általában a kertből termeltek ki. A fekete színföldet agyaggal keverték, az így nyert szürke föld volt igazán alkalmas. Semmit nem adtak hozzá. Csak ha rendkívüli volt a szárazság, akkor permetezték meg egy kevés vízzel a deszkák között. A tömést nyolcan-tízen végezték, először nagyobb, majd kisebb négyszögletes bunkóval. A hátsó főfalon kezdték, az egyik sarkot mindig befogták. Egy falrészt teljes magasságig elkészítettek, végeit lépcsősen hagyták. A következő falszakasznál a lépcsőket az egyes rétegeknél levágták, hogy ne száraz falvéghez tömjenek. A falakat gerendákkal összefogták. Szarufa vastagságú, négyzetes keresztmetszetű akácfából a sarkokra L alakú, a közfalak csatlakozásához T alakú, 1-2 méteres szárú kapcsokat készítettek. Ezeket vízszintesen a fal közepébe helyezték 3 magasságban, szűken méterenként. A nyílások helyét nem hagyták ki, csak tetejüknél betették a gerenda áthidalásokat, végeit egy-egy téglával alápárnázva. Az áthidalásra rátömtek. Az ablakok és ajtók helyét utólag, a tető fölrakása után, mintegy három hét múlva vágták ki csákánnyal és fejszével. A 20. század közepére általában a vert falakat is téglával vagy betonnal alapozták. A falnak a leírt vasalásszerű gerendákkal való szilárdítása századfordulói újítás lehet, a Dél-Dunántúlon eddig nem jegyezték föl. őcsényben és Deesen az I. világháború után már általános lehetett. A faltömő nem is hitte el, hogy enélkül is lehet vert falat készíteni, pedig őcsényben a múlt század közepén a vert falú házakban még nem volt ilyen merevítés.

175 A nyers földből, növényi anyagok nélkül vert fal sokkal gyorsabban készül, ezért fölénybe kerül az aprólékosabb, rétegenként adalékkal kevert megoldásokkal szemben. Ahol a talaj minősége lehetővé teszi, a múlt század második felétől ezt részesítik előnyben. Még fejlettebb technológia a 20. század eleji szakkönyvek által is ajánlott ládás vagy kalodás módszer.

176 Ugyanis nem szükséges tartóoszlopokat a földbe ásni. Elég két szál 4-6 méter hosszú, 30-40 cm széles, 2,7-5 cm vastag gyalult deszka, amit méterenként fahevederek erősítenek, a hevedereket alul farudak - utóbb vaspálcák -, fölül feszítőfák tartják. A fölállított ládába földnedves, kissé agyagos földet lapátolnak, majd ledöngölik. A láda három réteg döngölt földdel telik meg. Akkor szétszerelik, és újra a fal tetejére helyezik úgy, hogy a deszkák alja takarja a fal szélét. A kalodaszögek helyén lyukak maradnak a falban, melyeket utólag besároznak. Ezt a kalodás módszert kevés kivételtől eltekintve, a Dél-Dunántúlon főleg azokon a tájakon találjuk, ahol a faépítkezés sokáig fönnmaradt. így Dél-Zalában, Zala és Somogy déli határán

177 és a Zselicségben.

178 A földfalú házak területén a Mecsek északkeleti lejtőjéről, a tolnai Völgységből Aparhantról, és a sárközi decsi szőlőhegyről ismerjük még a kalodás falat. Ezek azonban „gyúrt sár"-ból készültek, ezért a sárfalak között foglalkoztunk velük, akárcsak az oszlopokkal támasztott deszkák közé rakott sárfallal. Mindkét megoldással a Dél-Dunántúl keleti felében találkozunk. Feltehetőleg a vert és a sárfal egymásra hatásának eredményei. Ez a hatás mindkét irányból történhetett. Kézenfekvőbbnek tűnik az a fejlődésmenet, hogy a sárfal adoptálta a vert fal zsaluzatát, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a vert fal a deszkák közé rakott sárfalból fejlődött ki. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához még nem tudunk eleget. Az ilyen vertfalkellékekkel készített sárfalak ideje 1880 körül elmúlt, a tömött fal virágkorában. A vályog A vert fallal szinte egy időben jelentkezik a vályog, s egymás pályáját nemegyszer keresztezik. A vályogfal magyarországi elterjedését a szakirodalom a 18., paraszti használatban még inkább a 19. századra teszi. Nyelvészeti emlékei igen szegényesek. Első említését 1693-ból jegyzik, vályog-sár jelentéssel, majd a 18. század végén több helyen szerepel égetetlen tégla értelemben.

179 Dél-dunántúli történetéről ennél több adatot találunk. A Tolna megyei Ete föltárása során 16-17. századi, vályogból rakott tűzhely- és kemencepadkák kerültek felszínre.

180 Tolna megyében Simontornyán 1725. szeptember 24-én a generális kongregáció már olyan határozatot hoz, „ . . . hogy mindenütt - de főleg az újonnan betelepítésre kerülő községekben - a házépítők égetetlen téglából (amit közönségesen mórnak vagy válioghnak hívnak) . . . tartoznak hajlékaikat megépíteni".

181 Az 1730-as évekből Bél Mátyás a Tolna megyei németekről írja, hogy: „Az itt szokásosnál különb házakat építenek, sárból téglát készítve, amelyeket a napon megkeményítenek . . .", a megyei vezetőség Bélnek ezt a megállapítását azzal korrigálja, hogy a magyarok is használtak ilyen házakat, még mielőtt a németek ezt a vidéket látták volna.

182 Mindemellett meg kell jegyeznünk, hogy a 18. század első feléből származó, vályogfalú épületre vonatkozó konkrét leírások uradalmi épületekről szólnak. Az 1747-ből ránk maradt sellyei Batthyányuradalom összeírása Sellyéről és Kisasszonyfáról két olyan kisebb urasági és tiszti lakóépületről számol be, amely „talpfára vállyok téglábul épütetett", s ekkor már mindegyik roskadt volt.

183 Az 1770-es években már nagyobb betekintésünk van a kisebb mezővárosok lakosságának házaiba is. Az 1774-es mohácsi tűzvészben leégett 44 ház közül négy vályogfalú, 9 pedig vályogkonyhával vagy -kamrával rendelkező sövényépület volt.

184 1777ben Siklóson Hortner József pintérmester háza (két szoba-konyha-műhely-hordószín-istálló-kamra) kőfundamentumra épült, és „ . . . dereka pedig vállogbul meg rakatott".

185 Ez idő tájt Tolnában és Baranyában a kicsiny, paraszti módra épült tanítói lakoknak is számottevő hányada vályog. 1777-ben a Tolna megyei Conseriptio Ludimagistrorum 108 iskolájából 51 földfalú,