Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)
Tanulmányok - HÁLA JÓZSEF: Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben különös tekintettel a kőfejtők barlanglakásaira
A vórŐs „márvány" felhasználása Mátyás király idejében vált igazán jelentőssé. Ippolito d'Esté érsek (Beatrix királyné unokaöccse) 1487-ben és 1489-ben 42 hajórakomány követ szállíttatott Tardosról a királyné óbudai építkezéseihez. 10 A visegrádi királyi palota nyolcszögletű vörös „márvány" kútját, amelyet a reneszánsz szobrászat legszebb hazai emlékének tartanak a művészettörténészek, a Mátyás udvarában 1481—1490 között dolgozó itáliai mester, Giovanni Dalmata készítette. 11 A vörös mészkő felhasználásának másik gyönyörű emléke az 1506—1507-ben épült esztergomi Bakóczkápolna. 12 Zsigmond lengyel király uralkodása alatt a krakkói Jagelló-kápolna építéséhez (1517—1533) helyi homokkő mellett gerecsei vörös „márvány"-t is felhasználtak. Lengyel levéltári adatok bizonyítják, hogy e kőzet már jóval előbb is eljutott Lengyelországba. Ebből készült Nagy Kázmár síremléke (Krakkó, Wawel), amely Nagy Lajos királyunk ajándéka volt a 14. század második felében. 13 A Gerecse és vidékének Árpád-kori falvai a török idők alatt részben vagy teljesen elpusztultak a szinte szünet nélküli harcok következtében (jellemző pl., hogy lata vára 150 év alatt kilencszer került török kézre), így a kőbányászat is hosszú ideig szünetelt. 14 A török hódoltság megszűnése után, a 18. század elején és első felében, a kihalt, vagy megfogyatkozott lakosságú falvakban Elzászból németeket (Süttő, Piszke, Nyergesújfalu), valamint Nyitra és Trencsén megyei szlovákokat (Tardos) telepítettek. 15 A kőbányászat hamarosan újra indult, pl. követ igényelt a környékbeli templomok helyrehozása, felépítése. 10 BÉL Mátyás az esztergomi érsekség Vadas pusztai „márványbányáit" említette. 17 Az Esterházy Imre érsek (1725—1745) szolgálatában álló jeles építész és szobrász, Georg Raphael Donner, valamint társa, Thomas Hilger az 1730-as években új „márványbányá"-t fedezett fel a Gerecsében. Ezt a bányát (és „a régi elpusztult közönséges kőbányát" is) az érsek 1734ben Donnemek és társainak adta bérbe. 18 A 18. században a Tatán élő kiváló építésznek, Fellner Jakabnak (1722—1780) Süttőn is volt kőfaragó telepe. Az 1770-es években érkezett Süttőre Heidelberg környékéről egy Polhammer nevű kőfaragó, akinek leszármazottai a 20. század közepéig folytatták a faluban elődjük mesterségét. 19 A gerecsei kőbányászat és kőfaragás nagy fellendülése a 18—19. század fordulóján következett be. Olasz kőbányászok és kőfaragók (marmoráriók) telepedtek le Süttőn (pl. Áprily, Grotti, Paluzolli nevűek) és bérbe vették az érsekség kőbányáit. 20 VÁLYI András 1799-ben Süttő nevezetes „szép veres márvány"-át említette, amelynek „faragói" és „kisimítói" is a süttőiek voltak. 21 A 19. század első felében nagy és hosszantartó munkát adott a kőbányászoknak és kőfaragóknak az esztergomi bazilika építése (1822—1856), amelynél a Gerecse különféle kőzeteit (elsősorban a vörös mészkövet) is nagy menynyiségben felhasználták. A feldolgozásnál nagy szerepet játszottak az olaszok és az általuk betanított helybeli mesterek is. 22 E században is tovább folytatódott az olasz kőfaragók bevándorlása. Nyergesújfaluban, „a gerecsei kőország legkeletibb állomásá"-n a kőfaragást a század elején Trevioli Rókus olasz származású mester kezdte meg. 23 Süttőre pJ. Giacinto és Michelutti nevű kőfaragók érkeztek. 24 A tardosi anyakönyvben az első olasz (Micheleto Joannes) említése 1857-bői való, 1881-ben Compassi Henriket, 1882-ben Michelutti Lajost, 1891-ben Sachetti Antalt említik (ma is élnek a faluban pl. Venutti, Paganini nevűek). 25 A század közepe táján megalakultak a nagy, később híressé vált kőfaragó telepek (pl. Süttőn a Holdampfféle, Piszkén a Gerenday- és Kehlendorfer-féle). 26 Az esztergomi érsekség birtokain, magán és közösségi tulajdonban lévő birtokokon sorra nyitották újra a régi bányákat, illetve újakat állítottak üzembe. 27 A nagy vállalkozók saját tulajdonukban lévő és az érsekségtől bérelt kőbányákban dolgoztattak. A 19. század közepéről származó (a Gerecsét is érintő) leírások mind említik a kőbányászatot és kőfaragást is. Pl. FÉNYES Elek a tardosi „márvány"-ról azt írta, hogy „... sok száz embert foglalatoskodtat ennek simítása." 28 Ugyanő egy másik művében azt közölte, hogy „... ezek simítása egyik fő foglalatossága a süttőieknek.", Tardosnak pedig „legnagyobb kincse a Gerecse hegy alatt lévő márvány bányáiban áll, melyek oly gazdagok, hogy haszonbérlőik csaknem egész félmagyarországot innen látják el, simítás végett leginkább Almásra és Piszkére hordatván, ugyanez oknál fogva a lakosok is élelmöket leginkább a márvány bányákban dolgozással és fuvarozással keresik." 29 PESTY Frigyes helynévgyűjteményében (1864) olvashatjuk, hogy Süttőn 9 kőbánya volt és „... a' vörös márvány bányák évenként temérdek nyers márvány táblákat adnak...", valamint „...Süttőnek lakosai nagyrészt kőfaragók és molnárok, kevesebb földmives." 30 KENESSEY Albert is azt írta 1867-ben, hogy Süttőn a „márvány" fejtéséhez, faragásához és csiszolásához „...a lakosság nagy része ért." 31 ALDOBOLYI NAGY Miklós szerint a Dunaalmástól Nyergesújfaluig terjedő terület a 19. század második felében vált „kőország"-gá és a kőipar fellendülésével magyarázza, hogy a 6 falu (Dunaalmás, Neszmély, Süttő, Piszke, Lábatlan, Nyergesújfalu) lakosságának növekedése 1869 és 1880 között megélénkült, 1880 és 1910 között pedig rohamossá vált. 32 A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1877-ben megjelent jelentésben azt olvashatjuk, hogy a Gerecse vörös „márvány"-át Budapesten még nem használják „kellő mértékben". 33 A fővárosban 1885-ben rendezett országos kiállítás előtt, majd a Milleniumra megindultak a nagy építkezések, amelyekhez már óriási mennyiségben szállították a gerecsei követ. A nagymérvű munkálatokra jellemző, hogy az 1880-as években 150 olasz kőfaragó család érkezett Süttőre, akik a Millennium után visszatértek hazájukba. Ebben az időszakban már több nagy üzem is működött a faluban (Áprily-testvérek, Pachl, Wirsch, Müller, Eichele és Udvari). 34 A távolsági szállítás a század utolsó évtizedéig nagyrészt a Dunán történt (pl. az Alduna vidékéről Győrbe gabonát szállító hajókat visszafelé Piszkén és Lábatlanon kővel rakták meg 35 ), de 1893-ban megindult a Budapest—Esztergom—Almásfüzitő-i vasút, amely tovább növelte a távolsági szállítás lehetőségeit. A legfontosabb készítmények (amelyeket elsősorban a fővárosban hasznosítottak, de sok vidéki városban, sőt
