Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - SZILÁGYI MIKLÓS: 19. századi adatoka gyomai és mezőberényinépi építészetről

azonban nem árt óvatosnak lennünk : esetenként bizonyára beleértették (ha nem is említik) a telek becsértékét. A zsellérház 700 Ft-os értéke vitathatatlanul a fákkal beültetett portával együtt értendő (5. sz.). Ha a két épületről megadott, s az építőanyagokat, munkabéreket is részletező becsű 791,21 Ft-os végösszegéből a „fundus" 260 Ft-os értékét levonjuk, csak 531,21 Ft az épületek tényleges értéke (15. sz.). A porta külön értékére utaló ilyen adatok miatt érzem kétségesnek, hogy a közel egyforma nagyságú 700 Ft-os és 400 Ft-os házak között valóban ekkora értékkülönbség lett volna (6. és 9. sz.). Valószínűbb, hogy ez előző esetben a porta volt az érték-növelő. Reálisabb tehát, ha a módosabb jobbágyok beltelki lakóházai tényleges értékének a 250—450 Ft közötti Összegeket fogadjuk el. Ezt erősítik meg a nem idézett részletes hagyatéki leltárak is. A gyomai Maktsali József hátrahagyott holmiját 1831-ben leltározva 400 Ft-ra becsülték a házat és 150 Ft-ra a „Szállási ház és Ló Istaló és egy nagy Istaló"-ként körülírt építményeket.

39 A gyomai Diószegi János árváira (1832-ben) 290 Ft-t érő ház maradt.

40 Ugyanebben az évben a gyomai V. Kováts Mihály örököseit illető házat „minden épületekkel" 360 Ft-ra, V. Kovács Lajos örököseinek ugyanígy leírt épületeit 500 Ft-ra, tanyai házukat 80 Ft-ra becsülték.

41 A legvagyonosabb gyomaiak közé tartozó (halálakor 11/4 sessios) öreg Debreczeni András épületeit így sorolták fel (1832-ben): „Ház 200 Vft — Borház 80 Vft — Külső Kamara 50 Vft — Egy fa sertés ól 30 Vft — Egy kut Téglából 30 Vft [...] Tanya épület, Ház Istáüó és Szin 190 Vft".

42 A beltelken álló házakistállók (ilyen forráskritikai meggondolások ellenére is) lényegesen értékesebbeknek tűnnek, hiszen a tanyai épületek értéke inkább kivételesen érte el a 300—400 Ft-ot (1, 2, 4, 14. sz.); olyan ólak is akadtak, melyek mások juhszínének vagy szekérszínének értékét alig érték el (7, 8. sz.). Tanulságos lehet az építmények méreteinek alaposabb elemzése. Jónéhány ház 20 m-t meghaladó hosszúságú (3, 6, 15, 21, 22, 24. sz.), s feltehetőleg hasonló méretűek voltak azok a kamrákkal, istállókkal egy fedél alá épített lakóházak is, melyeket méret nélkül írtak le (pl. 2, 7. sz.). A kisebb épületek 13—15 m hosszúak, s általában három osztatúak; csak a 12,3 m-es házacska látszik két osztatúnak, de ez is bizonytalan következtetés (20. sz.). Ha az általam számított (tehát csak megközelítően eligazító) méretadatokat a közelmúltban felmért házakéhoz hasonlítjuk, azt kell megállapítanunk, hogy az újabb átépítések ellenére sem lettek lényegesen nagyobbak a 20. századi igényeket is jól szolgáló paraszti építmények. Nóvák László Gyomáról közölt néhány (kissé elnagyolt) alaprajzot; a méreteket a megadott méretarány alapján valószínűsíthetem. Eszerint az általa felmért belterületi házak jellemző méretei: 37X6 m; 17X6 m és (ugyanezen a portán) 18X5,5 m; a tanyai épületek esetében: 20X5,5 m és (az istálló) 13X4,5 m; 20X6,5 m és (az istálló) 10,5X5 m.

43 A Sisa Béla által felmért békési lakóházak között több olyan is akadt, mely 40 m-nél hosszabb, ezek azonban általában két különböző időpontban egyvégtében épített sokfunkciójú házak. Békésen is inkább az ilyen méretadatok látszanak jellemzőnek: 22,48 X 5,73 m; 16,20X X7,31 m (a szélesség a tornáccal együtt!); 24,8X6,4 m (az alaprajzról leolvasott méret, a tornác nélkül); 30,5X X5,5 m (az alaprajzról leolvasott méret, a tornác nélkül).

44 A tágabb környékre jellemző Szenti Tibor általánosító adata, melyet Nagy Gyula is egyetértően idézett. Szenti 100 Hódmezővásárhely-kopácsi tanyát mért fel az 1960— 1970-es években és azt tapasztalta, hogy 83 esetben 9 és 13 méter között volt a három osztatú épületek hossza; a 9 méternél kisebbek mindegyike szoba—konyhás.

45 Az Alföld távolabbi vidékeiről közölt épület-alaprajzok hasonló méretűnek mutatják a „népi műemlékként" számontartott parasztházakat.

46 A házak szélességét viszonylag ritkán adják meg a leírások, a 2,5—3 öl [= 4,7—5,7 m] viszont meglepően egyező az idézett felmérési adatokkal. Ebben jelentős szerepe lehetett a 19. század elejétől nyomon követhető uradalmi előírásoknak: az 5—6 méter körüli homlokzat-szélesség aligha spontán módon alakult ki. Az uradalom 1800-ban Mezőberénynek (és Körösladánynak, Szeghalomnak, Füzesgyarmatnak, Köröstarcsának) megküldött építési rendtartása előírta, hogy legalább 3 öl széles, egy és fél öl falmagasságú lakóházakat kell építeniük a lakosoknak.

47 1816-ból nyolc gyomai hazátlan zsellér házhely iránti kérelmét ismerem, melyekre az uradalmi fiskális rávezette a feltételeit : csak akkor ad házhelyet és engedi meg az építkezést, ha egy éven belül „tisztességes kökéményes házat" építenek, „nem ágasra", az udvart bekerítik, s a ház elé az utcára két fát ültetnek — vagyis betartják az uradalom építési rendszabályait.

48 Ezek a rendszabályok pedig, ha nem is fogalmazták meg a 3 öl szélességet, a két utcai ablakot megkövetelve gyakorlatilag ugyanolyan méretet szorgalmaztak, mint Mezőberényben.

49 Az építési rendtartás esetleges hatását az építőanyagok használatában és az építéstechnikai megoldásokban is gyaníthatjuk. Egyszer-egyszer említik a kőkeményt és a fakéményt (ez utóbbit tanyai házon) — ebből kockázatos lenne bármire is következtetni. Az viszont már nem lehet véletlen, hogy majdmindenütt vályog-, deszka- és léckerítéseket (a rostély bizonyosan így értelmezhető!) emlegetnek. Az uradalom ugyanis mind a nádkerítést, mind a trágyából-gazból összehalmozott garádját tiltotta, s előírta a vályogból épített, kívülről meszelt, 4 sukk 6 coll (= 141 cm) magas kerítéseket.

50 Nyilván nem tudott maradéktalanul érvényt szerezni akaratának, hiszen egy vitás ügyben kerítetlen portát emlegetnek,

51 de az előírásnak megfelelő vályogkerítésre szintén akad egy beszédes példa. Pólus Péter 3/4 telkes gyomai gazda 1821-ben a szomszédjára panaszkodott, s beadványában leírta, hogy kerítését a rendtartás szerint készítette el: „nád eresz alá vettem, s hogy tartósabb légyen vájoggal és sárral meg nyomattam, be tapasztottam."

52 Talán az ágas alkalmazását megtiltó előírás is segítette az ollóágas terjedését — erről a tetőszerkezeti megoldásról három épületnél emlékeznek meg, csak egyiknél fordul elő a (fél?) ágas, nyilván kiegészítő megoldásként (14, 15, 26. sz.). Három adat ugyan nem perdöntő jelentőségű, mégis különös figyelemre érdemes, mert Barabás Jenő — Gilyén Nándor szerint az ollóágas „nyugatról terjedt kelet felé, egészen a Tiszántúlig, ahol használata már ritkább, és csak a XIX. század végén mutatható ki."

53 Az építőanyagok egy része hasonlóan eléggé korai elterjedésűnek mutatkozik — a népi építészetről kialakult képünkhöz képest. A vályogot ugyan már a 18. században „széles körben alkalmazták" az alföldi mezővárosokban,

54 mégis feltűnő, hogy Mezőberényben és Gyomán a sertésólak (2, 4, 8, 9, 10, 15. sz.), sőt az esztrenga építőanyaga is ez volt (4. sz.). A jó minőségű faanyag önmagában még