Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 4. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: Asztalosok Szentkirályszabadján

főn, Sándormajorban keményfa és fenyőfa deszkát pakoltak fel. A szekrényhátnak való fenyőfa deszkát azonban legtöbbször 10-es kötegekben Veszprémből hozták a Stern faárugyárból, vagy Deutsch István, Weiss és Hirsch fakereskedőktől. A szentkirályszabadi asztalosok tisztában voltak azzal, hogy az ország más vidékein, az Alföldön, Mezőföldön puhafa bútorok készültek. „Az ottani asztalosok nem értettek a keményfa megmunkálásához", jegyezte meg az egyik adatközlő. Épp ezért tudtak a szentkirályszabadiak Fehérváron és a Mezőföldön is piacot találni, mert sokan akadtak, akik a helyi készítésű, festett, flóderozott fenyőfa bútornál többre értékelték a keményfa bútort. Amint az már a korábbiakból kiderült, a vásározó asztalosok legnagyobb számban szekrényt készítettek, sőt az asztalosok egy része másféle bútort egyáltalán nem is készített. A szekrény mellett ágyat csináltak még nagyobb számban és kisebb mennyiségű asztalt. A komplett garnitúrák megjelenéséig ezt a három bútorfélét vitték csak vásárokra, ami összefüggött a vevőközönség igényeivel, az asztalosok mesterségbeli tudásának fokával, de a vásározással, szállítással összefüggő rakodási lehetőségekkel is. A szekrények közül a keret-betétlapos szerkesztésű kétajtós „ómáriumokat" még századunk negyvenes éveiben is készítették. A különböző piackörzetek vevőinek ízléséhez igazodva többféle formájú, színű szekrényt csináltak. Székesfehérvárra sima tetejű kellett, Mór és Pápa környékére viszont „görbe", „bógnis tetejű", „tornyos" szekrényeket vittek. Veszprém környékén a sima, párkányos szekrényt kedvelték. Színben is differencia volt az egyes körzetek vevőinek ízlése között: Szekszárdon a világos, cseresznyefa 9. kép. Szegedi Lajos műhelyének részlete a gyalupaddal 10. kép. „Bógnis tetejű" szekrény rajza és a szekrény részeinek elnevezései (elmondás alapján — Szálai András rajza) szekrény volt kelendő, Győrben, Fehérváron viszont a barna, diófa szekrény kellett, amit néha pácolt bükkfával helyettesítettek. Barna bútort fehér fából, hársfából, juharfából is készítettek. Ezeket a szekrényeket kívül-belül gondosan pácolták, nehogy a vevő észrevegye, hogy a szekrény nem diófából készült. Pápa környékén és a környékbeli sváb falvakban a sötétkeretes, világos „fillungos" bútort kedvelték, ami főleg kőrisfából készült. Az asztalos ősök a legközelebbi vásárhoz igazodva döntötték el, hogy milyen bútor készüljön: sima vagy „bógnis tetejű", cseresznye, vagy dió. (10. kép) Az asztalosoknak mintakönyvei nem voltak. Majdnem minden munkafolyamatot maguk végeztek, készen kapható, gyárilag készült faragott betétlapokat nem használtak. Egyedül a „bógnis tetejű" szekrényeken lévő „rózsát" vették veszprémi üzletben készen, de a háború alatt, amikor nem jutottak hozzá, ezt is maguk faragták hársfából éles késsel, vésővel. A rózsa két oldalán lévő „hal" mintázatát is maguk készítették lapos kiverő vassal. Az esztergált szekrénylábakat, féloszlopokat, amelyek különösen a sváb falvakba szánt bútorokon voltak gyakoriak, a veszprémi Löhnert nevű esztergályostól vették. A vékonyabb betétlapokat és a szekrényhát deszkáját maguk fűrészelték 1 collos deszkákból a „klopcóg" nevű rámás fűrésszel, melynek kezeléséhez két ember kellett. A „bógnis tetejű" (ívelt oromzatú) szekrény készítése nagyobb szakértelmet követelt, mint a „sima granccal" készülté, az ívelt vonalban nyíló ajtó szélének kikelelése, és az ajtó belső „sváfolása" miatt. Hasonlóan nehéz munkafolyamat volt a görbevonalú szimz elkészítése, és az ajtókeret csipkés vonalú, ferde szögben való kifűrészelése és kipucolása a „fillung" helyén. A „fillungot" legtöbbször nem ragasztották, hanem egyszerűen rászegezték a keret hátoldalára. Ez volt az utolsó művelet a politúrozás előtt. A szekrény oldalaira erősített „lezénák" vagy 3—4 „holkerral" (keleléssel) voltak díszítve, vagy félbevágott esztergált oszlopokat alkalmaztak. Utóbbi „dobos lezena" főleg a svábok bútoraira volt jellemző. A szekrények készültek esztergált lábbal is, de többségüknek „egyenes", „sváfolt" lába volt. Ezeket leesett ágylábvégből is készítették, télen, rossz időben 50—100 darabot is megcsináltak előre.