Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
Tanulmányok - K. CSILLÉRY KLÁRA: Statisztikai vizsgálatok a magyar népi bútorok történetéhez
geinek az otthonába kerülő bútordarabok között is. Ez azonban egyedül a múzeumi tárgyakra támaszkodva már aligha lenne országos viszonylatban számszerűen kimutatható. Kevés példánynál ismerjük az eredeti tulajdonos vagyoni viszonyait, mégha sejthető is, hogy az évszámmal jelölt presztízstárgyak többsége, különösen a XIX. század derekáig, módos parasztházakból került ki. A helyszínen tanulmányozva a kérdést, 1950 körül Tiszaigaron (Szolnok m.) még megállapítható volt, hogy átlagosan 20—30 évet tett ki az eltérés egyazon novációs fázisnak az átvételénél a tehetősek és a szegényparasztok körében. 61 Jól tudjuk azonban, hogy ha egyszer már a helyi közvélemény tőlük is elvárta — így a megfelelő kialakítású és az új voltát esetleg az évszámával is jelző menyasszonyi láda megszerzését —, a szegény családok nem egyszer akár létfontosságú szükségleteik kárára is törekedtek rá. Nagyobb helységekben megeshetett azonban, hogy a szegénység a reprezentációs tárgy olcsóbb kivitelezése érdekében el is tért a módosak diktálta helyi stílustól. Erre Hódmezővásárhelyen találtam, évszámos daraboknak köszönhetően idobelileg is körülhatárolható példát. Itt a festett asztalosbútor virágkorában, az 1830-as években jelentkezik évszámos egyedekkel egy olyan, faragóspecialistáktól kivitelezett, vésett virágozású, többnyire egyszínű bútor, melyet — egyes Duna—Tisza közi stílusjegyek alapján ítélve — hihetőleg ide betelepültek hoztak magukkal. Az így létrejött, meglehetősen heterogén jellegű, bútordíszítő faragóstílus több mint két évtizeddel élte túl a virágos festésű vásárhelyi asztalosbútorok készítésének a leálltát 62 (6. kép), ami másrészt egyben annak a késésnek a mértékéről is tanúskodik, amire az ilyen faragott bútorok közt élők kényszerültek az újabb bútoreszmények követésében. VII. Rátérve ismét a kultúra rögzó'déséről kialakított elméletnek a kérdéséhez, végül is azt kell mondani, hogy a magyarországi datált bútorok grafikonja alapján csupán részben igazolhatók a novációk és a konjunktúra görbéjének az egybeesése, nevezetesen az ipari forradalom előtti időszakban. Ezzel szemben a novációs fázis idején általánosabb jellegű közvetlen igazodás a fölöttes társadalmi réteg kultúrájához — amennyiben ez alatt a kortársi modern kultúrát értjük —, a datált bútorok révén analizálható mintegy két és fél évszázad alatt egyértelműen csak a XIX. században, a korabeli barna, polgári bútorok átvételénél bizonyítható — ám magától értetődően, tekintve a vizsgált anyagot, eleve csak negatív, illetve más természetű adatokkal, lévén ezek a bútorok immár mind évszám nélküliek. Különben a stiláris átvételek inkább a korstílus egyegy populárissá vált motívumának a beolvasztását jelentik, így a XVIII. század végi konjunkturális szakaszban a rokokó és a klasszicista stíluselemekét. Ugyanekkor az átvétel nemegyszer egy-egy nagyobb befolyású készítőközpont régebbi gyökerű bútordíszítő stílusának a kisebbek által való adaptációja; ez már lehet város és falu közti kontaktus eredménye — amint azt a faddi példa mutatta —, de lehet eltérő nagyságrendű városok közti is — lásd például a hódmezővásárhelyi bútor esetében Nagyvárad, Debrecen, Komárom feltételezhető hatását. 63 Hasonlóképpen, a háziiparosok ácsolt ládáinak a stílusváltásánál a régies hagyományokat folytató, „virágozó" asztalosok ösztönző példája játszott közre. Noha a felmerült kérdések mindegyike további megvilágításra vár, a jelen vizsgálódásból is levonható az a biztató tanulság, hogy a múzeumokban felhalmozott tárgyi anyag kvantitatív analízisét érdemes folytatni, minthogy általa sok tekintetben pontosíthatjuk a más források alapján levont következtetéseket és így közelebb juthatunk a keresett igazság megismeréséhez.
