Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

jeles tagjai, így Cs. Sebestyén Károly, Gönyei Sándor — módszereit, eredményeit látva — meggyőződéssel állottak mellé. A kortárs és a fiatalabb kutatók köré­ben is megbecsülés övezte. Balogh István, Tálasi Ist­ván, Bálint Sándor, Papp László és sokan mások nagy­ra értékelték munkásságát, számítottak barátságára, sokra tartották pályatársi segítségét, mintegy harcos­társuknak is tekintették. A harmincas évek végén egye­temi hallgatói szívesen működtek együtt vele, hallgat­tak a szavára, szívesen vették szervezési tanácsait, segí­tették törekvéseiben. Mindez lehetővé tette, hogy szem­lélete, módszere megérdemelt visszhangot váltson ki, munkásságát elismerjék, törekvéseit támogassák. A há­borús évek megpróbáltatásai, az újjáépítés nehéz kor­szaka játszottak közre abban, hogy Vargha László ha­tása mélyebben nem bontakozhatott ki, sőt a feldolgo­zásai és az értékelő munkái sem láthattak világot az általa elképzelt ütemben. Györffy István halálát követően Vargha László meg­vált a néprajzi tanszéktől. Viski Károly mellett vállalt állást a Magyar Nemzeti Múzeum (az ún. gyűjtemény­egyetem) szervezetébe tartozó Közgyűjtemények Or­szágos Felügyelőségén. Itt tisztviselői beosztásban dol­gozott, azonban szakíthatott időt magának az intenzív feltáró- és feldolgozó munkára; igaz, a kutatásaihoz kevesebb közvetlen támogatást élvezhetett, az egyete­mi növendékek technikai segítségét sem vehette már igénybe. Mindezt ellensúlyozhatta az is, hogy az egész országot be kellett járnia. Rendszeresen látogatta a vi­déki múzeumokat, ahol a szakemberek rendszeresen felhívták a figyelmét az Őt érdeklő emlékekre. Fénykép- és rajzgyűjteménye nyomán lehet érzékel­nünk : milyen sokfelé, milyen alapos kutatásokat vég­zett 1938—39-tŐl kezdve, szinte az egész nyelvterületet birtokába vette. Egy-egy tájegységen belül kisebb kör­zeteket választott ki, s azon belül egy-egy nevezetesebb településen szinte teljességre törekedett, ún. mélyfúrást végzett. 1944-ig ki kell emelnünk a Komárom megyei Martoson, a Heves megyei Átányon, a borsodi Mező­kövesden, a Balaton-part zalai szakaszán és az erdélyi nagy kollektív gyűjtőtáborokban (elsősorban a Borsa völgyén fekvő községekben) tárt fel nagyon jelentős mennyiségű anyagot. Gyűjtése egységes szempontjai­val, rendszerességével, sokoldalúságával, dokumentá­ciós eljárásainak átgondoltságával, magas színvonalá­val a magyar népi 1 építészeti-építkezési kutatások talán legfontosabb anyagát jelentik. Nem túloztak azok a külföldi szakemberek, akik később megismerve ezt a kollekciót, az európai kutatástörténet szempontjából is nagy jelentőségűnek, kiemelkedő értékűnek minősí­tették. Csak sajnálnunk lehet, hogy ennek a hatalmas anyagnak csak apró töredékei válhattak ismertté kül­ső, kényszerű okok miatt. Az ezekkel a gyűjtéseivel összefüggő könyv- és kiadványtervei még megvalósu­latlanságukban is tanulságosak, törekvéseinek folyta­tását, befejezését sugalmazzák ma is. A karcagi, illetve a tiszafüredi gyűjtései során ki­bontakoztatta a népi építőkultúra építészeti szemléletű vizsgálatait. Itt teljesítette ki igazán feltáró, elemző, ér­tékelő munkásságának legegyénibb vonásait, sajátos­ságait. Építészeti iskolázottsága, építészet- és művé­szettörténeti tájékozottsága valósággal predesztinálta arra, hogy a népi építő tevékenység művészi, ízlés- és stílustörténeti vonatkozásait feldolgozza, mintegy ki­egészítse a korábban egyoldalú, az esztétikai kérdése­ket mellőző népi építkezési megfigyeléseket. Persze, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az igazi tudomá­nyosan megalapozott, objektív elemző, mérlegelő esz­tétikai vizsgálatok az építészek falukutatásaiból is hiá­nyoztak. A megfelelően körültekintő stílustörténeti, szerkesztési stúdiumok helyett többnyire romantikus vagy formalista lelkendezéssel pótolták a mondaniva­lót. Vargha Lászlónak az e tárgyban már 1939—1940 körül kibontakozott néprajzi vizsgálatai (anyagukban, következtetésükben egyaránt) művészet- és építészet­történeti jelentőségűnek bizonyultak. Úgy tűnik, ezzel maga Vargha László már akkor tisztában volt, mert az ilyen érdekű gyűjtéseire egyre több energiát fordí­tott. 1943-ban két jelentősebb közleménye is megjelent. A Balaton-környék népművészete c. gyűjteményes ko­tetecskében ő írta a viszonylag rövid „építkezés" feje­zetet. A nagyszerűen válogatott fényképanyag azonban már jelzi, hogy teljesen áttekintette, birtokba vette témáját, és a lényeges pontokat maradandó eredmény­nyel fel is dolgozta. E kutatásait egyetemi hallgatóival később, az ötvenes és hetvenes évek között, szisztema­tikusan még tovább is fejlesztette, kiteljesítette, ami­kor is olyan analíziseket is elvégzett, amelyek általános építészeti, művészetszociológiai irányban is új felfede­zésekkel gazdagították ismereteinket, feltárták a népi építészetnek — mint népművészet ágának — legfonto­sabb életjelenségeit. Az 1943-ban napvilágot látott másik munkája, amely mind a néprajz, mind az építészet oldaláról korszakos, szemléletmódosító volt : A Nagykunság vidék népének építészete címmel jelent meg. (A könyv elkészítésében elsősorban fényképek, rajzok felvételében az építész­mérnök Miskolczy László működött közre.) A munka azért is kínálhat alkalmat az összehasonlításra, mert a Magyar Ház Barátainak kiadásaként jelent meg. Ugyanez az egyesület tette közzé a Fertő- és a Balaton­vidék áttekintését. Ezekkel szembeállítva Vargha László bevezető tanulmánya — mint fentebb állítottuk —

Next

/
Oldalképek
Tartalom