Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - THOMPSON, G. B.: A szabadtéri múzeumok jelentősége és szerepe a ma társadalmában

de nem tud választ adni arra, hogy miből lesz a búza."

5 A „megművelt földek történelme" az, aminek megismerésére az embernek törekednie kell, ha önmagát akarja megismerni, de ironikus módon éppen ez az a történelem, amit az ember legkevésbé ismer. Észak-Írországban és Írországban másutt is, azzal a rögeszmével találkozhatunk, hogy az akadémiai történetírás lealacsonyító és korrupt változata együtt létezik a társadalmi és kulturális múlt széleskörű mellőzésével: az egyik táplálja a másikat. Ezért ennek az aránytalanságnak a kiegyenlítése sürgetően szükséges, és kihívást állít minden olyan szervezet elé, amelyeknek megvannak a lehetőségei arra, hogy korrigáló hatást gyakoroljanak a probléma lényegére. Egyike ezen szervezeteknek az Ulster-i Népi Múzeum (5. kép). A múzeum fejlődését és tevékenységét meghatározó politika felismerte és elfogadta ezt a kihívást a kezdet kezdetén. Aligha lehetséges a történelem olyan jellegű mellőzése és lealacsonyítása, amelyet saját közösségem vonatkozásában említettem: csupán e közösság sajátossága lenne! (Önökre bízom annak megítélését, hogy milyen mértékig — ha egyáltalán — vonatkozik ez az Önök helyzetére.) Másodszor, a népi múzeumok az emberek mindennapi történelmét a tevékenységi szférájukul szolgáló országon vagy területen belül jelenítik meg. Másképpen fogalmazva olyan felelősségekre korlátozzák magukat, amelyek kétségtelenül a sajátjuk. Ugyanakkor ezzel szemben számos régi, gyakran konvencionálisnak nevezhető múzeum (elsősorban Európában, amelyek gyakorta magángyűjteményekként jöttek létre, mielőtt a közönség számára elérhető intézmények lettek), az ember tanulmányozásának terén olyan magatartást tükrözött, amely jelentős mértékben nem területhez kötött, s gyakran globális jellegű volt. Az egész világból való tárgyakból álló hatalmas gyűjteményeket halmoztak fel ezek. Nagy-Britanniában és Írországban, amelyek egykoron egy hatalmas birodalom központjai voltak, számos múzeum rendelkezik kiterjedt tárgyi forrásokkal az öt kontinensről. Az Amerikai Egyesült Államokban, amely fiatalabb nemzet és nem rendelkezett a birodalmi múlt lehetőségével, a pénzügyi gazdagság tette lehetővé azt, hogy az egész világról hatalmas gyűjteményeket szerezzenek meg. Ma, a nézetek változása azzal a kérdéssel állította szembe az ilyen jellegű gyűjteményekkel rendelkező múzeumokat, hogy nemzetek — gyakran a korábbi gyarmatok — egyre erőteljesebb mértékben követelik vissza kulturális értékeiket. Azt mondhatná valaki, hogy az imperialisták antropológiai ritkaságait ma az új nemzetek népi tárgyi emlékeinek tekintik! Ez alapjában véve olyan erkölcsi problémát vet fel, amelyre megoldást, legalábbis a gyakorlatban, rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen lesz találni. Említést érdemel, hogy számunkra ez olyan problémát jelent, mely sem elvben sem pedig a normális gyakorlatban nem érinti, és nem is érintette a népi múzeumokat: ezek tárgyi anyagai ahhoz a területhez tartoznak, ahol megőrizték és kiállították őket. Alapításuktól kezdve ezért a népi múzeumok a kortárs társadalomhoz igazodtak, amit a múzeumok általában nem mondhatnak el magukról. Annak a világméretű elismerése, hogy a múzeumi eredmények fontosabbak, mint a múzeum formája, amint azt korábban említettem, egy jelenlegi átértékelődés eredményének tekinthető. A múzeumok nagy családja alapvető elvként fogadta ezt el, s ez jelentős mértékű felelősséget ró közülünk azokra, akik olyan intézményt képviselünk, amely mindig is ennek az elvnek a képviselője volt. Fel kell készülnünk arra, hogy az általunk képviselt intézmények jelentőségével és státusával kapcsolatban néhány okfeltáró kérdést tegyünk fel magunknak, ha azt akarjuk, hogy ez a gyakorlatban értékelhető és a jövőre nézve útmutató jellegű legyen. Vajon mi és elődeink e szakmában példának okáért teljesen hűek maradtak-e az alapelvhez? Ügy tekintjük az általunk képviselt intézményeket, mintha homogén csoportot alkotnának? Széles értelemben véve ez még mindig igaz, de alaposabb vizsgálat után megállapítható, hogy széleskörű sokrétűséget alkotnak: népi múzeumok, szabadtéri múzeumok, mezőgazdasági múzeumok, lakott történelmi farmok, telepes falvak stb. Továbbmegyek, még ma is, mind nemzeti, mind kontinentális, mind pedig világméretekben tekintve egyenlőtlen földrajzi eloszlást mutatnak ezek. Európában például az iránytűn található égtájak közül csupán három tűnik úgy, hogy kedvezményezett — észak, nyugat és kelet. Miért található viszonylag kevesebb ilyen intézmény délen? Milyen a jelenlegi helyzet Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában? Mi, mint egy európai szövetség, tehetünk-e többet, mint ösztönző szerepet játszani a világszintű fejlődés területén? Ez volt az a néhány kérdés, amely, abból a jelenlegi helyzetből fakadóan vetődött fel bennem, amelynek közepette az általunk képviselt intézmények működésüket kifejtik. Az egész világra kitekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a társadalmak hatalmas és rendkívüli változási folyamatban vannak, amelynek következményei profetikus képességeket követelnek meg az általános értelmi képességeken is túlmenően. De ha azt a kort, amelyben élünk páratlan mértékű változások jellemzik is, azért még igaz, hogy bizonyos igazságok éppenúgy alkalmazhatóak benne, mint a múltban. Egy sem lehet örökebb ezek között mint az, hogy az ember számára a múltja jelenti a jelenbe és a jövőbe mutató irányvonalat. Az emberiség történelmében még sohasem volt olyan korszak, amikor nagyobb szükség lett volna arra, hogy az ember ismerje és megértse múlt-