Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - VARGHA LÁSZLÓ: Eredetiség és rekonstrukció a szabadtéri múzeumban

attól az értékrendszertől függ, amelyben maga a megítélő él és gondolkodik. Nem kétséges, hogy az eddigi és hagyományos­nak, „klasszikusnak" vélt és tartott kutatások — e tudományos diszciplína mellett — új kutatási terü­letek, lehetőségek felé kellett, kell fordulni, új szemléletű vizsgálatokra volt és van szükség. A már klasszikusnak tartható kutató- és gyűj­tőmunka elsősorban terepmunka volt. Széles körű megismerést nyújtott. Változatos és gazdag anyag fölött rendelkeztünk. Sokoldalú ismeretanyag, meg­figyelés vált lehetővé. S éltek, éltünk is vele szép eredménnyel. Az egyes rokon jelenségek, azonosságok eredeté­nek s múltjának ismerete mellett már régóta érez­tük és tudtuk, hogy a jelenlegi állapotának és gaz­dasági, társadalmi, etnikai környezetének minél tá­gabb és jobb megismerésére kell törekednünk. Ko­rábban mindez elsősorban az azonos —• közel azo­nos — földrajzi terület anyagára irányult, s alap­vetően a tipológiai jegyeket tanulmányozta. Ennek keretében vizsgáltuk az egyes meglevő vagy hiány­zó, s alapvetőnek, általánosnak — mert természe­tesnek — tartott sajátosságokat. így érthető tehát, hogy a jelenségek — a bennün­ket közelebbről érdeklő népi építészet — közvetlen és természetes, egységes felfogása, értelmezése csak az interdiszciplináris szemlélet szakaszában valósul­hat meg, valósulhatott meg, ebben a szakaszban kö­zelíthető meg a legjobban a tárgyi anyagnak a tel­jes megismerése. Az interdiszciplináris — az eddi­gi tudományág kereteit szétfeszítő munkamódszer nyújthat elfogadhatóan helytálló megfogalmazást és a valóságnak megfelelő képet népi építészetünk egé­széről, múltjáról és jelenéről egyaránt. A jelenségek történeti folyamatának térbelisége, időbelisége és a társadalom alakulása és változása, folyton megújuló cselekménye határozza meg fel­adatainkat, feladataink alapvető kérdéseit. Számom­ra és számunkra már véglegesnek is tekinthető a tér, az idő és a társadalom — az építészet, a cselek­vés •— egymásba szervesen kapcsolódó egysége. A jelenség, a cselekmény, az emlékanyag hagyo­mánnyá válik, hagyatékká merevül, s véglegesen determináns — meghatározó — tényezővé alakul és fejlődik. Korunk, a XX. század második felének tudomá­nyos életében az építészet — s így a népi építészet — területén, s annak egységében is tudomásul kell vennünk: az építészet organizmus, az építészet sa­ját korának jelzése. GIEDION szavaival élve, annak tanulmányát idézve : „ ... Keressük az építészetben annak a ha­ladásnak visszatükröződését, melyet korunk magá­ra eszmélése. korlátainak és lehetőségeinek fölisme­rése, szükségleteinek és céljainak tudatossá válása irányában megtett. Az építészet éppen ezért nyújt­hat betekintést ebbe a folyamatba, mert a kor éle­tének egészével a legszorosabb összeköttetésben áll. Az építészetben minden — a bizonyos formák irán­ti előszeretetétől kezdve egészen a különleges építé­szi problémákra vonatkozó kutatásokig, melyeket természetesnek talál — korának körülményeit tük­rözi vissza, melyekből fakadt. Az építészet a legkü­lönfélébb tényezők — társadalmi, gazdasági, tudo­mányos, műszaki, etnológiai — tényezők eredmé­nye ...". Tovább folytatva Giedion gondolatát, to­vább idézve gondolatsorait: — ,,... Az építészetet sokféle külső körülmény hívhatja életre, de ha egy­szer megjelent, önálló, sajátos jellegű és saját foly­tatólagos életét élő organizmust alkot. Értékét nem lehet szociológiai vagy gazdasági szakkifejezések­kel megállapítani, mint amilyenekkel létrejöttét magyarázzuk, hatása pedig még akkor is tovább él­het, ha az eredeti környezet megváltozott vagy el­tűnt. Az építészet túlnyúlhat azon a koron, mely­ben keletkezett, a társadalmi osztályon, amely lét­rehívta, s a stíluson, amelyhez tartozik ..." (1—2. kép). 3. A népi építészet jellege, lényege és meghatározása A hagyományos néprajzi jellegű — a paraszti — életforma építészeti alkotásainak vizsgálata az el­múlt emberöltők folyamán, magával a fogalomkör változásával is egyidejűleg jelentős átalakuláson, fejlődésen ment át. A hazai s közvetlenül is érin­tő és érintkező, s egymással a legszorosabb kapcso­latban álló szomszéd népek, Közép-Európa népi épí­tészete teljes egészében nem választható el egymás­tól. Sem tárgyi anyagukban, történeti hagyatékuk­ban, sem vizsgálatukban nem különülnek el oly mértékben ; nem mutatnak, s nem mutathatnak oly mélyreható, s egymástól merőben elválasztó jegye­ket, hogy minden esetben teljes függetlenségben vizsgálhatók, értelmezhetők és értékelhetők lenné­nek. A közel azonos természeti nagytáj, a lényegében egymással teljes egészében szerves kapcsolatban ál­ló Közép-Európa, s végső soron a Kárpát-medence, külső és belső tartozékaival együttesen, politikai, gazdasági és művelődési adottságaik révén is egy­séges szemléletet, azonos jellegű vizsgálatot igé­nyelnek. Közép-Európa területi adottságai — a tér —, az egymásba kapcsolódó történeti múlt — az idő —, alapvetően determinálja és koordinálja (egymás mellé rendeli, összehangolja, a cselekmény — az építészet — gyakorlatát és annak eredményeit, em­lékanyagát. Az bizonyos, hogy az egykori — a több évszáza­don át kialakuló és változó — sa hagyományaiban már részben retrográd, részben fejlődő, hagyaté-

Next

/
Oldalképek
Tartalom