Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - BALASSA M. IVÁN: Az épületek szabadtéri múzeumba telepítésének technikai kérdései

5. kép. Az 1736-ban épült Rábcakapi (Győr-Sopron m.) Fő u. 19. sz. lakóház erősen megdőlt vert fala a bontást megelőzően (SZNMF 32.993 — Égető M. felv.) 6. kép. A rábcakapi lakóház vert falának metszete (SZNMF 33.219) keretszerkezetbe fogva át lehetne telepíteni,

6 de nem tettünk rá kísérletet. Az ötlet meglehetősen irreális, mert az ilyen falak élettartama — természetesen a helyszínen, ahol nincsenek alászigetelve — korlátozott. Pillanatnyi ismereteink szerint a még álló népi épületek közül a legkorábbi egy 1736-ban épült vert falú lakóház,

7 de fala annyira mállékony, hogy legfeljebb valami erős kémiai vagy egyéb szilárdítás után lehetne áttelepítését megkísérelni (5—6. kép). A vályogtégla elméletileg könnyebb kérdésnek látszik, hiszen az égetett tégla falhoz hasonlóan ezt is szét lehet bontani. Csakhogy, s erre végeztünk kísérletet, a bontás során körülbelül 70 százaléka szedhető ki a vályogtéglának viszonylag ép állapotban (kb. 100 éves épületnél tapasztaltuk), s a szállítás közbeni veszteség (törés, poriadás) megközelíti az 50 százalékot, így végeredményében minden 100 vályogtéglából legfeljebb 30—40 építhető be újra, és ezek állaga sem túl megnyugtató. Hozzá kell tennem, hogy ez még egészen jó eredmény, mert Kiskunfélegyházán egy malom áttelepítésekor, ahol nem jelentkezett egy 300 kilométeres szállítás, csak 40—50%-ban tudták a vályogot újra felhasználni.

8 Végül is, az ilyen falaknál azzal a megoldással élünk, hogy az áttelepítésnél a múzeumban az eredetivel azonos anyagból, az eredeti technikával, de új falat készítünk. Tehát, a rakott falnál azonos minőségű sárból, azonos gabonafajta szalmájával keverve és a régi technikának megfelelően, s vert falnál is sablon közé döngölve, lehetőleg az eredeti anyagösszetételben építjük fel az új falat a múzeumban. A vályogtéglánál is az eredetinek megfelelő nagyságú vályogokat készítünk az eredeti technikával, és a vályogtéglák összekötése is sárral történik (7—8. kép). Tudunk róla, hogy ilyen esetekben egyes külföldi szabadtéri múzeumokban eltérnek az eredeti technikától, s például betonnal vagy cementadalékkal dolgoznak — esetenként klimatikus okokra hivatkozva —, de mi ezt, éppen az épület teljes hitelessége miatt nem követjük. Tettünk arra kísérletet, hogy a vályogtéglának adalékanyagokkal nagyobb szilárdságot adjunk, de nem vált be, mert igaz, keményebb lett, de egyben ridegebb és könynyebben törővé vált. így ma csak eredeti anyagokból és technikával készült vályogtéglákat használunk. A föld falak áttelepítése okozza nekünk a legnagyobb nehézségeket, s egyben ez váltja ki a legtöbb vitát is. Elsősorban a ..Velencei Kartá"-n nevelkedett műemlékes építészekkel vagyunk vitában, pontosabban, ők kritizálnak minket. Azt vetik a szemünkre, hogy az ilyen falú épületeknél az eredeti szerkezeti elem aránya olyan alacsony, hogy kétséges, mennyiben tekinthető az egész is eredetinek.

9 Nincs itt most lehetőség ebben az elméleti jellegű vitában elmerülni, csak azt jegyzem meg, hogy az általunk követett eljárással a múzeumi tárgyak esetén gyakorolt tárgykiegészítési megoldásoknak — a sajátos körülményekhez alkalmazott —megoldásával élünk. Bármennyire is építészeti objektumokkal tesszük azt, de mi múzeumot építünk, olyan múzeumot, amelynek tárgya egybeesik a népi műemlékvédelem tárgyával, de ez még nem je-