Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - BALASSA M. IVÁN: Az épületek szabadtéri múzeumba telepítésének technikai kérdései

2. kép. Talpas-vázas sövény falú lakóház fala ,a tapasztás leverése után — Kispalád (Szabolcs-Szatmár m.) Fő u. 147. (Néprajzi Múzeum EA F 207.226 — Balassa M. I. felv.). 3. kép. A Kispaládról (Szabolcs-Szatmár m.) származó lakóház sövény falának fonása a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Néprajzi Múzeum EA F 218.343 — Balassa M. I. felv.). 4. kép. A Méhkerék (Békés m.) Kossuth L. u. 48. sz. telekről származó gabonás megérkezése a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba (SZNMF 15.271 — Janovich I. felv.) nyen áttelepíthető, bár a vázas falszerkezetnél minden esetben számolni kell azzal, hogy a földben levő oszlopvégek erősen korhadtak, tehát ezeket új anyaggal kell kiegészíteni, pótolni. Egyébként ez a probléma a talpgerendáknál is gyakori. A vázszerkezetet a legkülönfélébb anyagokkal töltötték ki. A függőleges oszlopok vájataiba eresztett vastag pallók, a zsilipelés nem jelentenek áttelepítései nehézséget, ez gyakorlatilag és technikailag a boronafallal azonos probléma. A sövény, közkeletűen paticsnak nevezett térkitöltő elem gyakorlatilag áttelepíthetetlen. Ennek egyik oka az, hogy az ilyen falak építése többnyire már 80—100 éve megszűnt, s a száz év körüli falakban a vesszőfonás annyira elkorhadt, hogy ma már inkább a sár, tapasztás tartja a fonást, s nem fordítva. A másik nehézség, hogy hazai gyakorlatunkban az ilyen épületeket szétszedjük, s technikai problémát jelent — bár kétségtelenül nem megoldhatatlant —"az eredeti rögzítőszerkezetétől megfosztott falmezők ideiglenes stabilizálása. Ügy véljük, hogy erre nincs is szükség. Ez a falkitöltés az épület legkönnyebben változó alkotó eleme, az építmény 100—200 éves története során nem ritka, hogy egyes részeken ki is cserélik, megújítják. így amikor szerkezetileg, technikailag, és természetesen anyagában is azonos, de új fonás és tapasztás készül a múzeumi felállítás során, akkor lényegében ez, az épület élete során már a helyszínen is alkalmazott gyakorlat ismétlődik meg. (2—3. kép.) Itt egy pillanatra meg kell állnunk annál, hogy mi a borona, illetve talpgerendával rendelkező vázszerkezetes építményeket is minden esetben szétbontjuk. Kisebb léptékű vázszerkezetes épületnél megkíséreltük az épületet egészben (4. kép), azaz szétbontás nélkül áttelepíteni a múzeumba/' de ez nem bizonyult megfelelő megoldásnak. Később, hogy a szerkezeti elemnek megfelelően konzerválni tudjuk, az apróbb kiegészítések, pótlások elvégzéséhez a múzeumban kellett szétbontani az épületet, tehát az építmény egyben elszállításának nem volt haszna. Ezzel elérkeztünk a legtöbb nehézséget adó, a különféle föld faZlal bíró építmények áttelepítési lehetőségeihez. Magyarország középső területein a népi építkezés általunk bemutatható korszakában, a XVIII—XIX. században szinte kizárólag ilyen fallal épültek a lakóházak, a gazdasági építmények stb. Többfajta technikai megoldással éltek: a szalmával kevert sarat villával rakták fallá össze •— rakott fal; két deszkasablon közé döngölték a földet — vert fal; téglaformájú, de csak szárított és nem égetett vályogtéglákból rakták a falat — vályog fal stb. Mindannyiuk közös jellemzője, hogy gyakorlatilag áttelepíthetetlenek. A szalmás, rakott sár, illetve a döngölt fal esetében igaz felmerült a gondolat, hogy az ilyen falat darabokra vágva és egy