Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)
Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: A dél-dunántúli település és népi építkezés változásai a 19. században (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum dél-dunántúli tájegysége)
Zentai Tünde A DÉL-DUNÁNTÚLI TELEPÜLÉS ÉS NÉPI ÉPÍTKEZÉS VÁLTOZÁSAI A 19. SZÁZADBAN (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum dél-dunántúli tájegysége) A Balaton, a Duna és a Dráva által határolt terület, Zala megye déli részét magába foglalva, mintegy 750 településével az ország s egyben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik legnagyobb tájegysége. A közös történelmi múlt, a hasonló gazdasági-társadalmi viszonyok mellett is egyes vidékeinek fejlődésében jelentős időbeli és szakosodásbeli eltérések mutatkoznak. A terület keleti részeinek népe és bizonyos fokig a Dráva mente sokkal inkább be tudott kapcsolódni az országos munkamegosztásba, s így gyorsabb lépésekkel rótta a haladás útját. Az itt lakó nép kultúrájának sokszínű arculata hűen tükrözi e különbözőségeket. A szabadtéri múzeumban csak az lehet a feladatunk, és az a lehetőségünk, hogy a dél-dunántúli fejlődésben e kettősséget, a társadalmi-gazdasági tendenciák azonosságát és a kistájak anyagi műveltségének a helyi adottságok által meghatározott sajátosságait megragadjuk. A dél-dunántúli tájegység tudományos tervének alakulását és kiértékelését éppen a kettősség eltérő értelmezése, súlypontozása határozta meg. A szabadtéri múzeum létesítésének első átfogó koncepciója a szűkebb földrajzi-néprajzi egységek bemutatását tűzte ki célul. így az 1967-es, BARABÁS Jenő-SZOLNOKY Lajos, a Néprajzi Múzeum tudományos dolgozóival közösen készített telepítési tervében a Dél-Dunántúl területéből külön tájegységben szerepelt a Sárköz, Kalocsa vidékével összekapcsolva, Tolna felső része a Mezőföld nevű tájegységbe tartozott, a Balaton déli partja pedig a Bakony-Balatonvidékkel alkotott egységet. Ezzel szemben a HOFFMANN Tamás és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársai által átdolgozott jelenlegi telepítési terv azt az elgondolást érvényesítette, hogy az ország különböző részeiről származó épületek és fölszerelésük nagyobb csoportokba rendezve sokkal inkább képesek érzékeltetni a történelem összefüggésrendjét és a fejlődés fő trendjeit. 1 S ezen belül az egyes kistájak lokális kultúráját a porták jellemzik. Az az időszak, amelyet épületeinkkel és néprajzi tárgyainkkal dokumentálni tudunk, a Dél-Dunántúl esetében a 19. század. Az a század, ami a paraszti társadalom alakulásában döntő változást hoz, a feudalizmus lassú felszámolása, az egyre erősödő polgárosulás, a kapitalizálódás kibontakozásának jegyében zajlik, magában hordozva ugyanakkor a török hódoltság örökségét és a középkori kultúra rekvizítumait. A 19. századi társadalom képe a török uralom felszámolása után a feudális viszonyok regenerálása útján alakult ki. A 18. század a DélDunántúl történetében a szerves fejlődés megszakadt szálainak csomózásával kezdődik. El kell végezni a pusztásodott falvak benépesítését, a földek újra feltörését. Főként a század első felében nagyméretű betelepítésekre kerül sor. 2 Ekkor alakul ki a régió 19. századi etnikai képe. 3 A földek művelésbe fogásával párhuzamosan folyik az állandó telekszervezet kialakítása, 4 az 1740—50-es évektől a tolnai és baranyai nagybirtokosok megkezdik majorságaik kiépítését — Somogyban erre csak két évtized múlva kerül sor — s ezzel a jobbágyi szolgáltatások növelését. 5 A feudális viszonyok újrateremtésének folyamatában jelentős állomás a Mária Terézia féle egységes úrbérrendezés 1766-68 között, -mely már a konszolidációt tükrözi. Intézkedései kedvezően hatnak a jobbágygazdaságra, lassan megindul a paraszti árutermelés, és a fejlődő mezővárosok felé áramlik. A 18. század második felében a szántóterület öt-hatszorosára növekszik, 6 s különösen a szemestermelés emelkedik, aminek a század végén beköszöntő nagy gabonakonjunktura újabb lendületet ad. Elősegítik ezt a jó talajadottságok is. 7 A 19. század első felében, majd a második gabonakonjunktura következtében a paraszti árutermelés tovább fokozódik. Intenzívebbé válik a talajmegmunkálás. Míg az úrbérrendezés után a két és három nyomásos gazdálkodás az uralkodó, a 19. század közepére sok helyen megvalósul az ugarnak a termelésbe való bevonása. 8 A század második negyedében megjelenik a Vidacs-eke, s 1855—1871 között a félvasekék használata általánossá válik a területen. 9 A 19. század elején a jobbágygazdaságokban tért hódít a munkaigényes kapásnövények termesztése is, a kukoricáé, a burgonyáé, a repcéé, és a dohányé, ugyanakkor jelentős méreteket ölt a szőlőtelepítés s a század közepén kibontakozó borkunjunktura hatására a szőlőföldek tetemesen megnövekszenek a Dél-Dunántúlon. 10 Az állattenyésztést ekkor még legtöbb helyen a rideg-, félrideg tartás jellemzi, - ami itt-ott a 20. század első felét megéri 11 — némely vidéken azonban megindul a belterjessé válás útján. így a század közepén például Csököly környékén a köznép szarvasmarhát hizlal 12 , és „Némelly drávamelléki faluban már késznek mutatkozik a' nép az istállóztatásra." 13 1826 és 1846 között a kézművesek száma országosan 136 %kai nő 14 , úgy tűnik, e föllendülés a Dél-Dunántúlon is érzékelhető, ekkor még főként a falvak vagy kistájak szakosodott munkamegosztása keretében, melynek részletezése helyett itt a korabeli nép- és földismertetések adataira meg ANDRÁSFALVY Bertalan tanul-
