Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Tanulmányok - BÍRÓ FRIDERIKA : Zala- és Vas megye paraszti ház- és lakáskultúrája a 19. században (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúl tájegysége)

Az előbbi az őrségi és göcseji falvak településszerkezetére, az utóbbi inkább Hetes vidékének településformájára jellemző. Itt most nem feladatunk, hogy sajátosan zalai-vasi településformák kialakulására magyarázatot adjunk. Az eddigi kutatások eredményének puszta összegzése is nagyobb tanulmány terjedelmét igényelné. Csupán általánosságban utalhatunk arra, hogy a falvak, szerek portaépítményeinek elhelyezése, szerkezeti rendje szorosan összefüggőt a dombvagy síkvidék térszíni viszonyaival, de kialakulásukban nagy szerepet játszott a mezőgazdaság sajátos fejlődése, a birtokhasználat rendje, az állattenyésztés formája és fontossága, megannyi termelés- és társadalomtörténeti körülmény. Szűkebb területünk jellegzetes telekbeépítési formaváltozata még a 19. század második felében is a kerített ház, ill. kerített udvar volt. Eszerint a telekre kerülő építmények négyszöget alkotó közös zsuptető alatt egybekapcsolódnak. A típus másik változata a három oldalról kerített épületegyüttes, ahol szintén egy tető alatt húzódtak meg a lakóház, istálló, ólak, pajta, az egész gazdasági udvar építményei. Kisebb parasztgazdaságok portáin a lakóház külön állt, a gazdasági melléképületek körülötte vagy mögötte helyezkedtek el, továbbra is megtartva a zárt, tömörített portaképet.

10 A boronafalas építkezés szembetűnő portaépítményei a különálló pajták voltak. A kamráspajták, istállóspajták, torkospajták különféle változatai alakultak ki vidékünkön. A pajták a gabonacséplésnek, a szénatárolásnak, olykor a gazdasági eszközök téli elhelyezésének, nemegyszer pedig egy-egy nagyobb családi eseménynek színteréül szolgáltak. A különálló gazdasági építmények közé tartoztak a kástuk, kamrák, az ólak és a kutak is, valamennyi a hagyományos faépítkezés jellegezetes jegyeit tükrözte. A 19. század második felében a nyugat-dunántúli parasztporták hagyományos elrendezése felbomlott. A javuló gazdasági viszonyok, a fejlődő állattartás hatására a gazdasági épületek, pajták, istállók megnagyobbodtak, a porták kitágultak, fellazultak, a hagyományostól elté-" rő új formajegyeket vettek fel. Délnyugati területünkön egészen a 19. század derekáig az uralkodó építőanyag a fa volt. A lakó- és gazdasági épületek szinte kivétel nélkül fából épültek. Elenyésző mértékben találjuk nyomát — főként fában szegényebb vidékeken — az ún. tömés- és a karóközös fonottfalú építkezésnek. Téglaépítményekre az 1860-as évekig csak kivételesen bukkanunk, ezeknek is jórésze középület vagy a módosabb parasztok háza volt.

11 A fában bővelkedő zalai és vasi területek faépítkezése változatos. Az építkezések s a tetőfedés anyaga, technikája, a díszített építőelemek sajátos arculatúvá formálták a lakó- és gazdasági épületeket. A jellegzetes paraszti lakóház tölgyfatalpakon állt, bárdolt-faragott fenyőboronából épült. A nyílászáró szerkezetek korábban faragott tölgyfából, fenyőből készültek, de a 18—19. század fordulóján megjelentek már a fűrészelt asztalostechnikával megmunkált szerkezetek is. Az épületek héjazata kettőzött zsupkéve. Mind a tetőformák, mind a homlokzati kiképzések térben és időben egyaránt igen változatos képet mutatnak. A legegyszerűbb, egyben a legrégebbinek mondható forma a minden oldalon kontyolt tető. A kontyolt fedélszéket azután - feltehetően a padlástér jobb szellőztetése és világítása miatt — csonkakonttyá alakították át. A csonkakonty alatt korábban szabad, nyitott volt az orom, következésképpen nyitott a padlás is. A nyitott ormot azonban idővel sokhelyütt bedeszkázták, s az így lezárt házoromzat és az alatta futó díszített orom- és koszorúgerenda különleges megjelenési formát kölcsönzött a boronaépítménynek.

12 A hagyományos építészeti stílusban és építészeti technikával épült paraszti lakóháznak különféle típusai alakultak ki vidékünkön. A ház külső — kerített, hajlított vagy egyvégbe épült - jellegétől függetlenül alakult alaprajzi, belső szerkezeti elrendezése. Tájegységünk legősibb lakóháztípusa a füstösház. Ez a „füstösház" a korabeli boronaház egyetlen, nagyméretű, fűthető lakóhelyisége volt.

13 Kemencéje egyaránt szolgált fűtésre, főzésre, sütésre, füsttelenítése azonban megoldatlan volt. A tűzhelyről és a kemence szájából kiömlő füst a lakótérben szabadon terjengett, s a nyílásszárókon keresztül távozott a szabadba. A füstösház nagyméretű konyhája fogadta be a nagycsalád minden tagját, berendezése a legszükségesebb életfunkciók kielégítését szolgálta. Számos leírás — korabeli felmérés és irat — tanúskodik arról, hogy a lakóházak többsége már a 17. században rendelkezett a füstös helyiség mellett egy füsttelenített szobával is.

14 A füstöskonyhás-szobás típus a 19. század első évtizedeire teljesen kiszorította a füstösházat, amely a század derekára szinte el is tűnt vidékünkről. Átépített változatai azonban szinte napjainkig fennmaradtak. A füstöskonyhás-szobás lakóház szintén szívósan tartotta magát, egy-egy belőlük ma is található vidékünkön. A 19. század második felében új építészeti formák, építési anyagok (tégla, beton, cserép) és építési technikák hódítottak, amelyek azután gyökresen megváltoztatták a korabeli faluképet. Az épületek átalakulását természetesen befolyásolta a gazdasági-társadalmi viszonyok, az életmód, a technika, a kultúra, a divat változása is. Tájegységünk lakosságának társadalmi helyzetét tekintve zömmel határőr eredetű kisnemes, kisebb része jobbágysorban élő paraszt volt. Mind a zalai kisnemesek, mind a régi kiváltságait sokáig őrző vasi Őrség népének életmódja, kultúrája, gazdálkodása nem különbözött a környező falvak földesúri függésben élő jobbágyainak és zselléreinek az életmódjától.

15 A paraszti sorban élő kisnemesek építkezése, lakáskultúrája, a falvak (pl. Baglad, Résznek) képe majd minden tekintetben azonosnak mondható a mellettük, körülöttük fekvő, de a tájegységhez tartozó jobbágy falvak összképével. Vagyis: a