Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 1. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1980)

Közlemények - BÍRÓ FRIDERIKA: Tóth János (1900-1978)

építészetére irányult. Itt sejt ve-keresve a sajátosan ma­gyar népi építkezés jellegzetes formavilágát. Mit is ku­tatott Tóth János közel ötven éven át, miről szól félszáz­nál több könyve és tanulmánya? Munkáiban előbb az épületek szerkezeti felépítését, díszítőelemeit, az építő­anyag felhasználásának formáit vizsgálta. Felismerte a folyamatok történetiségét, ezért fordult figyelme a népi építőművészet „ősi" értékei felé. Megszállottként kutat­ta a jellegzetességeket. Az épületek mellett az udvarok, utcák, terek, a településformák és — szerkezetek együtte­sét, kölcsönhatását nyomozta, összefüggésében látva mindig az építményt és környezetét. A népi építkezés kompozíciós módszerei álltak képelemzései középpont­jában. A törvényszerűségek, a hagyományozódás formái és módozatai izgatták kezdettől fogva. Szükségképpen kellett hát kutatnia az építészet- és faluesztétika sajátos­ságait is. Tudta, pontosan kimutatta, hogy a népi — fő­ként paraszti — építkezés mennyi mindent vett és alakí­tott át a nagy építészeti stílusokból, hogyan érlelte azo­kat sajátos a maga körülményeihez s adottságaihoz igazo­dó építészetté. Nézeteinek akár summázataként is felfog­ható utolsó nyüatkozata: fél évszázadon át „elemeztem építőművészetünk legértékesebb alkotásait az Árpádok­tól napjainkig, hogy megtaláljam azokat a sajátos jegye­ket, amelyek építőművészetünket megkülönböztetik minden körülöttünk élő nép alkotásától. Azt találtam, hogy a legkiválóbb alkotásokat a megbízó mecénás és az építőművész együttes akarata hozta létre. Azt találtam, hogy van és mindig is volt sajátos építőművészetünk. Külföldi tanulmányútjaim csak megerősítettek a tradíci­ók tiszteletében." A jellegzetes vonásokat és történelmi folyamatokat egyre jobban megismerve, okkal írta a hagyományait elvető faluról: „a századforduló sokat rontott a falu arcán. A kontárok tönkretették a faluk harmonikus ké­pét, megzavarták a falusi utcák ritmusát, az egyszerű há­zakat eltorzították és a falvakat össze-vissza színezték." Azt szerette volna, ha a falusi házakat megtervezők és építők felhasználnák a hagyományos paraszti építészet elemeit; azt kívánta volna, hogy a népi építőművészet jellege valamilyen módon továbbéljen. Azt akarta vol­na, hogy a ,,nép megismerje és megszeresse saját alkotá­sait, megbecsülje hagyományait és ezek szellemében építse tovább faluját." Ábrándokat kergetett volna? Látta a gyakorlati tennivalókat is. ,Az új képesítési tör­vényerejű rendelet — írta — csak szívós népi műemlék­védelmi felvilágosító munkával, a falusi mesterek to­vábbképzésével, a járási mérnöki szervek megfelelő ki­építésével orvosolhatja a súlyos hibákat és mulasztáso­kat." Korán felismerte: ha a kockaházas „újhullám" vég­képp elsöpörné a hagyományos építészet formavilágát, legalább néhány jellegzetes objektumot illenék meg­mentenünk, hogy mégis legyen mit tovább hagyomá­nyozni a jövőnek. Mert ezek a „műemlékek" az emlé­keztető és önismereti célokon túlmenően egyszer hátha jók lesznek még másra is... Ezért beszélt már a harmincas évek végén a népi műemlékek védelméről. Fölvetése ak­kor persze visszhangtalan maradt. Húsz esztendő telt el, amíg szocialista rendünk a hatósági védelmet kiterjesz­tette a népi műemlékekre is. Az ötvenes évek végén aztán — nem ok és érdem nélkül - éppen Tóth János kapta munkahelyi feladatként a népi műemlékek fel­kutatásának és védelmének megszervezését. Az Építés­ügyi Minisztérium munkatársaként kollegáival ő indí­totta el nálunk a módszeres műemlékvédelmi munkála­tokat, falukutatásaival pedig lerakta a ma is folyó népi műemléki vizsgálatok alapjait. Okkal örült, amikor egy-egy jellegzetes épületet sikerült műemlékké nyil­vánítani. Kezdeményezője és aktív szervezője volt a szombathelyi és zalaegerszegi szabadtéri múzeumoknak, lelkesen vállalt részt megtervezésükben. Nemzedékhez tartozott — és mégis magányos maradt. Csendben, utolsó éveit nem számítva többnyire magára­hagyottan végezte a magának kiszabott tennivalót. Nem csapott maga körül lármát, s nem csaptak mások sem körülötte. Annyira nem, hogy a Le Corbusier elismeré­sével kitüntetett építész neve — és ez már szinte bántó — még az építőművészeti lexikonban sem kapott helyet. A csöndes természet — alkati adottság, a magányosság azonban rendszerint nagyobb^ bonyolultabb tényezők eredője. Könnyen mondhatnánk, hogy az időbeli meg­késés, a későbbi indulás miatt válhatott Tóth János ma­gányossá. A félrehúzódásban és félreszorulásban alig­hanem belejátszott ez is. Fontosabb azonban ennél, hogy a megkésettség folytán neki - többre, kevesebb­re? - mindenképpen másra kellett vállalkozni, mint egy­kori pályatársainak. Ugy vélte és azt vallotta: nem lehet a népi építészet néhány jellegzetes, nem is mindig erede­ti motívumának felületes, formális átplántálásával meg­újítani építőművészetünket. Ahhoz az eredeti anyag teljes feltárása szükségeltetik. Feltérképezése és katasz­terbe vétele mindannak, amit az építész az alámerülő múltból még megtalálhat. A leltár persze nem önmagá­ért készült. Hanem azért, mert „a népi építőművészet — írta — éppen úgy megtermékenyítheti építőművésze­tünket, mint ahogy a népi zene is indítást adott a kor­szerű magyar zene megteremtéséhez." A kései pályatárs mintha tovább mélyítette volna, amit a századelő nemzedéke elkezdett. Alapozó mun­kát végzett, szakaszé rűbben szólva: „mélyépített." A rátervezés, a „panelek" felhúzása már másokra ma­radt. Meglehet, hogy az „utolsó tag" sokkal inkább összekötő volt a korábbi nagy s a mostanában megújuló fiatal magyar építésznemzedék között? A válaszadás messze kívülesik a néprajzos illetékességi körén. Bármint is Ítélkezik azonban az építőművészet, amit Keresztúry Dezső mondott róla, kétséges sem ma, sem holnap nem lehet: „Azok közé a tisztalelkű magyar szakemberek közé tartozott, akik sem szakemberségük­ből, sem magyarságukból nem csináltak színházat. Csendben dolgozott, de annál eredményesebben."

Next

/
Oldalképek
Tartalom