Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

A fűszálak elszomorodtak, Kis homlokukat eltakarták, A bogarak szivére köd jött S a fűszálakat összemarták. Éhes lett minden, a virág is, Melyet jószagú szellő ápol A harmatból a légy kimászott S Isten eltűnt a trónusáról. Fellegbe ment, hogy majd a porban Megsirassa szép, álnok testét. S két ember — átkozták ők egymást S zokogva csak egymást keresték. József Attila Szatmári Rózsikának, néki rendeltetett, mert nem ezt gondoltam. Éppen most irtam ezt a verset, bocsásson meg (már megint „bocsásson meg" — Magától csak bocsánatot tudok én kérni?), mert nem ilyent gondoltam, mondom újfent, amit akartam, lehet, hogy holnap megírom, lehet, hogy máskor, lehet, hogy sohase, csak a lámpámnak beszélem el. Hű ő és kedves, szereti ő a virrasztókat. Engem is szeret és nagyon jól esett, mikor irásközben meleg tenyerével simogatta az arcom. Szeged, 1925, ápr. 22. 0°. József Attila Kedves Rózsika, ígéretemhez különös lettem, Éjjel 2 óra s még irtam 2 verset. Ugyehogy megtalálja a Magáét? ! Április 11 A talló kalászait hányva S a verebek közé belesvén Nagy szél kapott föl egyszer engem Hirtelen, áprilisi estén.