Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

veled, és ha nem volna itt ez a világ ez a reális világ, hanem valahol egy metaphisikai sikon élnénk, magamba adhattam is volna Neked egy önzetlen és szép és csak szeretetből és bodogságban dúskáló fehér habokból álló világot, de én is csak egy része vagyok ennek a reális világnak, hatalomtalan, gyönge és ingatag kis része. Nem tudom hogy kerültem belé, görcsösen kapaszkodnék Isten kezébe magam is, hogy segítsen, segítsen, szánakozzon, de hősi magányosságra és tőle elszakadt keresésre ítélt ő engem. Menekültem volna én tőled, ha tudtam volna, elkerültelek volna, emlékezz első versemre, melyet veled kapcsolatban irtam (persze a többiről nem is tudsz) és emlékezz ama bizonyos szerda délutánra. Te is menekültél volna, ha tudtál volna. Tudtuk mi első perctől fogva, halálra van ítélve a mi szerelmünk, hogy gyöngék vagyunk az egész világgal szemben, ami nem ezt akarja. Emlékezz magad mondtad, nem tudod magad férjnek elképzelni és hogy ijjesztettél legbízóbb perceimben, hogy ha a feleséged leszek, akkor már Te leszel fontosabb nekem mint én Neked, mert ez már így van az életben, szemem elé tartottad az élet keserű fukar kegyetlenségét, hogy nem szabad megnyugodni örülni és felolvadni, külön köll maradni és harcolni küzdeni örökre, nem jön el a beteljesülés a kiegyenlítődés órája, a mérleg mindig ideoda billen. Keserű és édes forrásból születtünk, soha meg nem nyugodhatunk. Ebben az utolsó leveledben is kicsúszik öntudatlanul tolladból ,, . . . irántad való szerelmem idejét ..." „idejét", határolt minden és én nem vagyok elég erős, nem tudok senkinek fölébe helyezkedni, minden vélemény, minden indokolás elég ahoz, hogy gondolkozásra, kétekedésre újra és újra való öntépésre indítson és oly messze oly absztrakt vagy és ez a leveled oly gyűlölködő, lehet nagyon hibáztam és most elér méltó büntetésem itt maradok egyedül és szegényen, kincset találtam, de nem tudtam eladni érte mindenemet, hogy hasonlóvá váljon a menynyeknek országához, gyönge vagyok és te már nem szeretsz engem, már nem lehet ezen segíteni, gyűlölj Attilkám, ha ez könnyít rajtad, de hidd el, hogy nagyon-nagyon, végtelenül szerettelek és nem tudom, hogy jutottak ide a dolgok. Bocsáss meg nekem, ha tudsz. Én nem tudom mért kellett hogy bántsalak, én szeretni akartalak. Bocsáss meg, hidd el, alázatos vagyok.