Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Jegyzetek

A feleletet megadja Babits, mikor velem szemben magukról kérdi, hogy őket jelontette-é a Nyugat ? Babits Mihály egyszer már, Osvát életében, mikor a Nyugatnak még volt aktív szerkesztője sőt Gellért Oszkárral együtt kettő is, melléjük állt harmadiknak, bár ez nem jelentettea Nyugat megmentését, terheiből való vállalással. Egy idő múlva azonban visszavonult a szerkesztéstől, mert összeütközései voltak Osváttal, ki pedig — ebben mindenki egyetért — a Nyugat irányát testesítette meg. Ady meghalt, Osvát elpusztult, engem is kivárni sok volna, s Babits így escomptait holttestemen át száguld a kivívott diadalra, hogy ő legyen, sőt ő volt is legyen a Nyugat, visszamenően, a Nyugat minden történeti jelentőségével, de Babitsnak minden külön igyekvésével. Babits nevetségesnek tartja a vádat, mely azt inszinuálja, hogy ők mindenféle áldozatokra is hajlandók voltak: reverzálist adni, a Nyugatot átjátszani, Ignotust elejteni s isten tudja még mit, azért az egyetlen nyereségért, hogy őt esetleg beválasztják a Kisfaludy Társaságba. Nos, én nem az inszinuációt tartom nevetségesnek, hanem a,tényt; azt, hogy az irodalmi hivatalosság felállítja a követelést, hogy a Nyugat beérkezettjei válasszák el magukat környezetüktől, s e beérkezettek csakugyan helyembe tranzakcionálják magukat, s azon Nyugat élén, mely az irodalmi hivatalosság ellen alakult volt, Babits Mihály bevonul a hivatalosság székhelyére, a Kisfaludy Társaságba. Babits Mihály most egyszerre úgy tünteti fel, mintha az akadémiákkal való szembenállásom valami homousionos és homoiusionos veszekedhetnék volna, s esztendőkön át én csak azért harcoltam az irodalmi társaságok ellen, mert nem ismerték el a Nyugat íróit. Csakugyan lehetséges volna, hogy végig a huszonhárom éven, mialatt, mint mondja, a Nyugat őket jelentette, Babits nem vette volna észre, hogy a Nyugat mit jelent. Hát akkor most kell felvilágosítanom. Ami engem illet: az akadémizmus qua művészet, előttem mindig épp oly becses volt, mint minden egyéb művészet, sőt hajlandóságaim számára ez a kedves, — s Babits kezdeteire is legalább pallérozottsága miatt figyeltem fel. Hogy viszont az akadémiák, mint hatóságok értően vagy értetlen állítkoznak-é be egyes művészethez, vagy művészetekhez: ennek esetei körül is folyhat, folyt is vita, ilyesmi felől is fordulhat, fordult is, számonkérés az akadémiák ellen, ám a nyugatos ság s az akadémikum megférhetetlensógóben egyébről van szó. Akadémia és Kisfaludy Társaság magába gyűjthette volna a legnagyobb írókat, aminthogy, kivált régebben, voltak is tagjaik közt, s fölfedezhették volna úgy az Adyakat, s a többi Nyugat-írókat, mint amily dühhel nézték őket: akkor is az lett volna a nyugatosságnak, a mi nyugatosságunknak sarktétele, hogy amily szép ez különben, annyira nem illetékesek e testületek, s nem illetékes semmiféle testület és hivatalosság annak megállapítására, ki művész, ki nem, mi művészet, mi nem. „Helyzet, pozíció, tekintély és hitel nyújtása nem az író, hanem az iroda-