Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Levelek

ban azonban én vagyok a hibás, mivel későn kértem a pénzt. Ezt viszont azért, mert a levelemmel egyidejűleg a fordítást is el akartam küldeni. Hogy megint el ne késsem, már most megkérem, kedves Csibe, hogy küldjön a legközelebbi levelében, vagy azzal egyidejűleg, de lehetőleg mihamarabb, akár ajánlott levélben, akár utalványon száz koronákat. Borzasztó érzés, nem a tej és tojás, meg a száraz kenyér, hanem a szorongás, hogy hátha ma sem jön a pénz, hátha holnap se... Itt van ugyan Patthy, de hozzá csak a legeslegvégsőbb esetben, a koplalásnak elviselhetetlen stádiumában fordulnék. Restéinek. Hogy pedig a pénzem annyira el-elfogy, annak természetesen apró könnyelműségek, főként könyvvásárlások az okai. Hogy el ne felejtsem, rapszodikusan még valamire megkérem: küldjön a levelében, kérem, egy egykoronás okmánybélyeget is, annak az egykoronás nem okmánynak fejében, a melyet íme mellékelek. Nem akarom leírni, Ernő majd megmondja, hogy mire kell. Ámbár van maga olyan éles elme, hogy kitalálja így is. A kéziraton, a melynek sorsáról villámgyors értesítést kértem, természetesen a Fogazzaro-fordítást értettem. Ha ki lesz szedve, ugy-e kapok róla levonatot ? A hiányzó novellát azonnal elküldöm, mihelytt [!] elkészültem az előszóval. Mert azzal kínlódom mostanában. Itt gubbasztok az asztalom előtt reggel óta mert d.u. 4 óra az idő — s közben csak épp ebédelni voltam egy közeli tejesboltban. Iszonyú kínosan megy a dolog, mert semmi kedvem hozzá. Tegnap kaptam meg a Nyugat táviratát, a melyre biz kár volt pénzt költeni. Mert olyan nagyon sürgetni ugyan semmiféle távirat se tud engem, amennyire zaklat az a tudat, hogy ölöm az időt ezzel az előszóval, a mely valósággal megkeményedik bennem és minden egyébben, minden szebb és jobb szándékomnak megvalósításában megakadályoz. De megírom a nyomorultat, ha ketté is szakadok belé. Pedig, ha tudná, mennyi a dolgom. Hány válaszolatlan levél nyomja a lelkiismeretemet ! Ebben a percben, hogy ezt a levelet írom, kapok egy nagy csomagot, meg egy levelet. Mind a kettőt don Romoló Murri, a híres modernista-vezér küldi. Megintervjuoltam a képviselőházban s ígéretét vettem, hogy ő maga felel a buta körkérdésre. Minthogy szombatra ígérte, de csak ma, szerdán, küldte, én bizony már vasárnap megírtam haza a véleményét intervju alakjában. Micsoda piszkos munkák !