Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Mely természetesen bátran megmondja az igazat s csakis az igazat, minden lap ezzel a lapos mottóval indul. A lap havonta jelent meg; nem kellett hozzá belügyminiszteri engedély, aminek megadását egyikünk sem várhatta. A neve egyszerűen a hónap neve volt, melyben megjelent: Április, Május, Június, tán öt száma jelent meg, aztán beláttuk, hogy minek csináljunk kettőnk számára lapot, mikor lázadozásainkat beszélgetéseink során, szabadabban és olcsóbban elintézhetjük; abbahagytuk, ma, azt hiszem, bibliográfiai ritkaság. Nagy Lajos szerkesztette a lapot, s jórészt az én névtelen cikkeimen kívül, melyekben Hitlerrel és Németh Lászlóval hadakoztam, nyilván másokkal is — ő maga írta. Szerette ezt a munkát, lelkiismeretesen és hozzáértéssel végezte; mindent maga végzett a lap körül; a legszívesebben maga hordta volna ki a lapot. (Azt hiszem, azért nem hordta ki, mert nem volt kinek.) Nagy Lajos elemében volt; most végre minden valódi vagy vélt megkötöttség nélkül azt írhatta, amit akart. Tessék azonban végiglapozni ezt a néhány számot: milyen mértékkel, megfontoltsággal élt ezzel az abszolút szabadsággal. Mert Nagy Lajos nemcsak kiválóan tehetséges, de világosfejű okos ember is volt. Nem ment fejjel a falnak; tudta, hogy a náci hatalom brutálisabban tör minden ellen, amit ő ebben az értéktelen világban értéknek tartott, s kész minden pillanatban keresztülgázolni azokon, kik jogosultságát kétségbe vonják, ezt a biztos kimenetelű leszámolást nem provokálta. Nem is volt ez lényege; a hősi póztól egész lénye viszolygott. De amit mondott, s ahogy mondta és vállalta, férfimunka volt. Nagyon tehetséges, nagyon becsületes férfi munkája. Ezzel be is fejezhetném. Nagy Lajos egy könyvismertetésében, Heltai Jenő írásáról beszélve, olyasvalamit mond, hogy neki Heltai könyve nagyon tetszik, de különösen két elbeszélése vagy meséje, a címükre nem emlékszem. S hozzáteszi: hogy ezzel be is fejezhetné, mert mi többet mondhat ennél. De azért folytatta. Mi többet mondhatok Nagy Lajosról, mint amennyit már az első sorokban elmondottam; jelzőket, mik bennem elevenen élnek, de mire kimondom, elfakulnak. Talán színt ad az egésznek, ha anekdotikus emlékeimből idézek egyet-mást. Az első világháború idején volt, Nagy Lajost besoroztak, de neki semmi kedve nem volt szolgálni, s mindent elkövetett, hogy ne kelljen bevonulnia. Találkoztam vele; hogy vagy? kérdeztem tőle. ,,Nagyon rosszul