Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

némely mozzanatára rámutatok. Első sorban: örök s szégyenletes pénztelenségére, a géniusz rákfenéjére, melyet Karinthy sem tudott, bárhogv is akarta, ötletek grimasza mögé rejteni. Óh, nagyon nehéz e fölött előkelő hallgatással napirendre térni. Vörösmarty sem tudta. Azt írja: Véred niegsür adott, Agyvelőd kiapadt. Fáradt vállaidról Vén gúnyád leszakaai. Fogytán van erszényed, Fogytán van a borod . . . Megrázó versének, a Vén cigányn&k ebben a sorában, „mikor lesz a nyűtt vonóból bot?" a bot szó koldusbotot jelent. S Ady milyen megkapóan írja Vajda Jánosról: 8 vén haláláig hiányzott neki Darius kincse: azaz száz forintja. Azt írja Ferenc fia, aki tehetséges író: „Nálunk odahaza ismeretlen dolog volt a nyári befőzés; a mi kamránk mindig üres volt. Ha valamelyik osztálytársamnál bújócska közben a spájzba tévedtem, ámulva néztem az üvegek tömött sorától meghajló állványokat, s nyálam nyeltem irigységemben: így is lehet. Hogy miért nem volt nekünk sose pénzünk, jóllehet apámnak heti négy cikke jelent meg az újságokban, s könyvei csúcspéldányszámban keltek el, bajos volna itt kibogozni". Így a fia: én sem próbálom meg. Egy másik mozzanata Karinthy életének, mit közelről figyelhettem meg: Ady Endrével való viaskodása egész életén át. Nem a költővel, hanem a férfival, ki előbb udvarolt a szép és érdekes Arankának, Karinthy második feleségének, mint maga Karinthy, s kinek gyönyörű versekben vallott. Ezeket a verseket s amiket megkínzott fantáziával mögötte látott, Karinthy nyitott sebként hordozta magával, olyan kitartóan, mintha nem is akarna elszakadni ettől a retrosj>ektiv féltékenységtől. Nem tudom, Karinthy beszélt-e erről mással is (nyilván igen. passzióval fordította egy belga író kitűnő ko-