Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

kényszeríti be Adyt egy politikai pártba, de magának a maga gyönyörűségére olvassa, szemével, szájával, fülével, minden idegsejtjével ? Es mért nem száll szembe az erdélyi magyarokkal, akik Adyn körösztül tartanak eltéphetetlen kapcsolatot az őshazával. Ezekkel mért nem vitatkozik? azzal, hogy Tóth Árpád „legnagyobb lírai mesterünk"-nek nevezte; hogy Ignotus 1919 őszén állapította meg Goga Oktáviánnal, aki szintén nem egészen írástudatlan, hogy ,,e világon ma nyilván egy nagy versköltő él: Ady Endre"; és Móricz Zsigmond értékelésével, Szép Ernő hódolatos ellágyulásával, Elek Artúr öntudatos meghajlásával... ezekkel tessék vitázni. Arról a módszerről, hogy Ady tíz kötet verséből kikapdos sorokat, maga Kosztolányi mond ítéletet. „Hallom a vádat, hogy kipécézett idézetekkel bármely költőóriást meg lehet semmisíteni" mondja cikkében, hozzátévén, hogy órákhosszat tudná folytatni az idézeteket. Nos hát azok az idézetek rám, akinél Ady művészetének egész temploma állandóan jelen van, korántsem gyakorolják azt a hatást, mint amelyet Kosztolányi elérni kíván. Egyébként jól mondja Nietzsche: a zseni állandóan produkál kiválót, középszerűt, gyöngét... judicium dolga, hogy fel tudja-e áldozni a gyöngét és középszerűt, egyedül a kiválót tartván meg. Lehetnek Adynak fáradtabb, gyöngébb kötésű, szárnyukat verdeső költeményei is, de (arról nem is szólva, hogy vagyunk egynéhányan, kiknek számára ezek is jelentőséggel bírnak) ezeken körösztül jut el a nagyszerükhöz és ezek levéltrágyája nélkül talán meg sem születtek volna költészetének remekpompájú virágai, az a Kosztolányi által említett negyven vers. (Nem tudom, mért keveselli ezt; a francia akadémia sem tud több halhatatlant összehozni.) Egyébként ismétlem, aki Adyt olvasni tudja, még ezekben a versekben is talál egy versszakot, fordulatot, szót, melyek magukban értékek, mert egy élményre olyan kísértetiesen világítanak rá, egy érzést olyan megdöbbentő erővel fejeznek ki, ahogy azt „ízlés" egyedül nem tudja megművelni. Petőfit igen szeretem; nem jelenti számomra azt, amit Ady Endre költészete jelent, de nagy magyar értéknek tartom, akiért lelkesedni tudok, és akivel szemben megértem Kosztolányi lelkesedését. (Adyét is, ki a legkülönb magyar tanulmányt írta Petőfiről.) Nos hát, ha végiglaj>ozom költeményeit azzal a föltevéssel, hogy leszállítom trónjáról, és erre elégnek vélem az unalmas,