Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

az „írástudók" közé, hogy szemem-szám nyitva maradt. Rémmérges volt.) Most aztán Kosztolányi Dezső megszabadította magát e betegségtől, túl van rajta, lázmentesen lélegezhet föl; sőt imponálóan maga szolgáltatott önmagának bizonyságot arról, hogy bátor ember, amire talán szüksége is volt. (No látod, te gyáva kiadó, aki családját, reputációját féltetted egy Ady-ellenes könyvtől. A vir iustus ac tenax előtt mit számít család, gyerek, hab weit besseres Verlangen.) Úgy érzem, nem is Ady-problémáról van szó, hanem Kosztolányi-problémáról, és ez adja meg az ügy igazi érdekességét. Illik ellentmondani neki. De hát miről fogok beszélni, ha a dolog érdeméről nem vagyok hajlandó vitába szállani? Bírálati módszeréről, melyet felületesnek és logikátlannak ítélek, szempontjainak szárnyatlanságáról, a mértékről, melyet Ady Endre művészetének michelangelói méreteire alkalmazni próbál. És arról, hogy így nem lehet, soha még az effajta kísérletek nem sikerültek. Kosztolányi, akinek tehetségén kívül műveltségét is értékelnünk kell, melynek csúcsáról olyan szuverénül sercinti le Ady kávéházi értesültségót, nálamnál jobban tudja, hogy hány ilyen kritika próbálta meg Shakespeare fejvesztését, s tudja azt is, hogy Pustkuchen, Görres, Börne hogyan „hallgattak szintén lelkiismeretük parancsára" és próbálták meg — „wir werden einige Männer, die bisher Götzen eines reichlichen Weihrauchs und selbst des Opfers edler verkannter Geister sich erfreut haben, von ihrem Throne herabziehen — hogyan próbálták meg Goethe lepocsékolását. (Börne még Petőfit is beleugratta ebbe a Goethe-ellenességbe. Érdekes különben, hogy a Revue des deux Mondes egy esszéistája, René Saint Taillandier azt bizonyítgatta, hogy Börne Goethe-támadása mélyén tulajdonképp Goethe zsenijének feltétlen elismerése nyugtalankodik.) És íme még mindig nem jött el a „jövő", mely Shakespeare vagy Goethe támadóit igazolná, és ami „jövő" eddig Ady költészete körül megnyilatkozott, az nem sok jót jelent Kosztolányi reményei számára. De nem is lehet. Már ahogy Kosztolányi az ő fordított damaszkuszi útjának történetét előadja, már az magában is elég bizonyíték kritikájának esendőségére. Hogy Juhász Gyula egy Ady aláírású tréfaszülte versét némelyek gyöngyszemnek becsülték, míg Ady versének vélték, míg aztán a tréfa ki nem sült, mire a lelkendezők elhallgattak... ez az archi-