Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Kedves ember volt, s mindennek amit mondott, még a közönséges dolgoknak is, zamatja volt. Mikor villánk fölépült, Móricz eljött hozzánk, hogy megnézze. Mint jóbarát jött, de mint nagy építő is. (Elvezet volt hallgatni, mikor leányfalui építkezésének anyagi dolgait megbeszélte GyOSz-beli barátommal.) Eljött, megállt az első szobában, végignézett a szobákon, ahogy azok egy sorban épültek, s fejét hátravetve azt mondta: „Látszik, hogy itt lakni akarnak". Zsiga, milyen ember az a Tóth Imre ? kérdem tőle egyszer. A Nemzeti Színház volt igazgatójáról volt szó, aki Leányfaluban szomszédja volt. „Milyen ember?" ismételte Zsiga. „Abban is olyan ravasz kálvinista becsületesség van, mint bennem". El voltam ragadtatva válaszától. — Egy kiállításon az Ernst múzeumban ott láttam Zsiga képét ; Rippl-Rónai festette, remek portré volt; Janka azt mondotta róla: Zsiga minden gonoszsága benne van. Meg akartam venni, de elkéstem, Zsiga vette meg. „Mennyiért vetted meg a portrédat?" kérdem tőle. „Feleáron", mondja mosolyogva. No ebből nem sokat okultam. Kérdem Rippli-től: „Mit adott Zsiga ezért a képért?" „Vért izzadott" mondotta. Egyiktől sem lehetett egyenes választ kapni, ravasz, kálvinista becsületesség. A Jó szerencsét! című regényének befejezéséről hadd mondok néhány szót, mert ezzel annak idején néha ugrattam. Móricz első regényeit készen adta a Nyugatnak: a Sáraranyt is, az Árvalányok&t, tán még az Isten háta mögöttet is. A többi regényét folyta tasokban adta le a Nyugatban, a Pesti Naplóban, s folytatásonként írta is meg. Regényeinek koncepciója megvolt fejében, de maguk az események valósággal előtte játszódtak le, s maga is úgy figyelte őket, mint ahogy egy filmet néz az ember. Valósággal izgatta őt, hogy mi fog történni alakjaival. Így volt ez &Jó szerencsét! című regényével is, mely kitűnően indult, de a későbbi folytatásokban érezni lehetett, hogy valami zavar van a vonalvezetésben, tán még a meseszövésben is. Móricz nem boldogult regényével, s végre az egyik folytatásban ledobta magáról a nyomasztó terhet. Egyik jelenetében, amikor még a konfliktus ki sem alakult igazán, a regény hőse, Raskovszky táviratot kap, mely hírül hozza, hogy kitört a háború. A regény hőse elsápad: „Rettenetes idők !" mondja. „Szinte lehetetlen, hogy ilyen fordulatot vegyen életünk; ilyen vége legyen életünknek !" S Móricz odaírta: Vége. Notabene én Móricznak mindig úgy ismételtem, hogy a főhő» a