Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

akkora merészségnek számított, hogy csak névtelenül szánta rá magát. (Ez az egyetlen névtelen kritika a Figyelőben !) Kármán Mór Budapesti Szemlében megjelent tanulmányával száll vitába Az ember tragédiája értékeléséről.

11 Alapvető kifogása, hogy a dráma szereplői ,,emberbőrbe bujtatott absztrakciók", hogy „Madách igazságai levegőben függő, emberektől elválasztott igazságok, melyek tizennégy színen át megismétlődnek anélkül, hogy az ismétléseket az egésznek drámaisága elfogadhatóvá tenné." Tagadhatatlanul jogos észrevétel. Kár, hogy Fenyő nem fejti ki bővebben és mélyebb elemzés helyett azzal kíván hitelt szerezni neki, hogy Arany elismerését a mű iránt félreértéssel magyarázza. Tehát mikor tekintélyt rombol, maga is tekintélyre hivatkozik meggyőzés helyett. így Fenyő kritikájának nem marad más érdeme, mint a meghökkentés merészsége, melyet nem követ egy elmélyült gondolkodó fogalmi rendszerbe foglalt bizonyítása, megmarad a pillanatnyi ötlet szintjén. A kritikusi magatartás bátorsága mellett azonban azt is észre kell vennünk, hogy Fenyő kritikai módszere nem csupán ötletszerű, hanem határozott elvek és normák is érvényesülnek benne. Legfőbb követelménye mindenféle műfajjal szemben az életszerűség. Ez természetesen nem valamiféle mai értelemben vett realista esztétika igénye nála. Ha Jókai védelmében el is veti a naturalista emberábrázolás normatív érvényét, azért a sokat emlegetett életszerűség nála is közelebb áll a naturalista esztétika statikus életelvűségéhez. Mikor egyik kritikájának keretpárbeszédében megkérdezik a kritikustól, hogy mit ír az írókról, így válaszol: „Analizálom őket. Az ő imaginárius világuk törvényeit. Kikutatom rokonságaikat. Az élettel. Más írókkal."

12 Másutt pedig így fejti ki bővebben „életes" esztétikai elveit kritikus eszményképével, Alfred Kerrel kapcsolatban: „megfigyeli: vajon úgy lélegzenek-e, mint ahogy élő emberek lélegezni szoktak, megkérdi tőlük, hogy úgy szeretnek-e, szenvednek-e, mint ahogy itt a földön szeretni és szenvedni adatott."

13 De az életszerűségnek ez a merev mércéje gyakran találó ítélethez vezet, így pl. mikor Iványi Ödön regényét védi meg vele éppen Mikszáth véleménye ellenében.

14 Másik határozott kritikai elve, hogy egyénített figurákat, egyéniségeket követel az írótól, s ezt a következetes igényt néha nagyon szellemes formában érvényesíti, mint pl. Farkas Pál regényhősével kapcsolatban: „Hát tudom én, ki ez a