Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

rajtuk keresztül pedig megnevezetlenül is Gyulaival szállt vitába. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Nyugat első évfolyamában Ferenczi Zoltánt gúnyolja ki, akkor még világosabbá válik ez a program. iliedl Arany-esszéjében azt kifogásolja,

5 hogy benne Arany a magyar faji sajátságok letéteményeseként szerepel, s ezzel a pozitivista irodalomtudomány és az egész népnemzeti irodalomfelfogás egyik általánosan elfogadott tételével szemben jelent be különvéleményt. Tudjuk jól, hogy ez a Gyulaitól megfogalmazott tétel — Arany mint a magyar író kötelező modellje — milyen megmerevedést okozott irodalomkritikánkban, hogy belé kapaszkodott még évtizedekig minden konzervativizmus Tisza Istvánig, sőt a Horthy-korszak irodalompolitikájáig. Az aranyi ideál nevében lehetett legkényelmesebben felelősségre vonni Adyt, nemzetietlennek bélyegezni az egész modern magyar irodalmat. Fenyő ellenvéleményét nem valamiféle Arany-ellenes indulat diktálta, hiszen Arany neki is életre szóló nagy élménye volt, mint egész generációjának; később Adyval vitázik a Buda halála költőjének védelmében. Csak károsnak ítélt mindenfajta leszűkítést, minden olyan megkötöttséget, mely az irodalom szabad fejlődését gátolhatná. És természetesen nem fogadja el Riedlnek azt a másik állítását sem, mely az előbbi hamis premisszából következtetett Arany kiváltképpen epikus alkatára. Ha ugyanis Arany a józan magyar nép tulajdonságainak megtestesítője, akkor nem lehet szubjektív, lírikus alkat, csak józan epikus. Fenyő ezzel szemben már a babitsi fájvirág Arany-képet előlegezve elsődlegesen lírikusnak tartja Aranyt. Nem véletlen, hogy Beöthy Zsolt Jókai-emlékbeszédében is azt kifogásolja elsősorban,

6 hogy Beöthy Jókai írói kvalitásai helyett csak általánosságokat mond az írónak a nemzeti ideálokhoz való viszonyáról; az általános nemzeti jelleg felől akarja megérteni az írót és nem annak egyénisége felől. Ugyanakkor megvédi Jókait Péterfy szigorú ítéletétől, mely Gyulai óta már kezdett kötelező sémává válni a magyar kritikában, és felveti a realizmus értelmezésének problémáját általánosságban. Elveti a naturalista esztétika követelményét, a közvetlen életszerűséget, és arra az axiómaszerű következtetésre jut, hogy a „realizmus valójában az arányok megtartása", ami olyasfélét jelenthet, hogy az író alakjait saját közegükben kell vizsgálni, és nem a nyers valóságKi