Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
be őt. Arbeits j'ourna/jában megjegyzi Brecht: „arról hallok, hogy én is a dekadenciához tartozom, ez természetesen nagyon érdekel engem." 37 Naplójában Brecht nagyon ritkán ismételte önmagát; de azok a keserű panaszok, hogy őt is a dekadenciához sorolják, ismételten felmerülnek. Brechtet, aki egész életművét a politikai harc szolgálatába állította, nagyon fájdalmasan érintette politikai elvtársaitól ez a vád. Annál inkább nem tudta túltenni magát e kifogásokon, mivel az emigrációs politikai helyzet nem is tett lehetővé semmiféle közvetlen eszmecserét és vitát. Innen érthető haragja Lukács ellen, aki ekkor Moszkvában élt. Miután tudomásul kellett vennie, hogy a dekadencia körébe utalták, noha önmaga mélyen megvetette a későpolgári dekadenciát, viszonya e jelenséghez, — ahogy azt Lukács meghatározta —, rendkívül komplikálttá vált. Nem tudott kibékülni a fogalom passzív, mégpedig politikailag is passzív értelmezésével. A polgári ideológia és irodalom nem egyszerűen egy széteső valami volt számára, hanem olyasvalami, ami parazita jelenségként rendkívül agresszívan lépett fel, ahogy egyszer megjegyezte: az SS-kötelékekhez hasonlóan taposott Európába. Ezzel a fajta argumentációval egyszerre kívánt szembesülni Lukáccsal és Adornóval. 38 Lukács dekadencia-fogalma használhatatlannak tetszett számára, mivel az a rothadási folyamatot mintegy természeti jelenségként írta le, hiányzott az értelmezésből mindaz, ami az objektív társadalmi folyamatokat felidézte volna. Ha nem is kizárólag Lukács számlájára lehet írni, hogy ez a fogalom a későbbiekben egy szidalmat kifejező szóvá süllyedt, de végül is mégiscsak az ő fiókba-rendező szokásának, szellemes, de végül is mégiscsak sematikus beosztásainak (pl. elbeszélő és leíró, egészséges és beteg, realista és dekadens stb.) tudható be, hogy ez a fogalom oly mélyre süllyedt, elhasználódott. Brecht a dekadencia fogalmát nem formális problémának tekintette; azt látta meg benne, hogyan pusztítja el a társadalmi valóságot az imperializmus. E pusztulás az ő szemében gyakran még azt is megérintette, aki e pusztítás ellen harcolt. A dekadencia nyomait Brecht a saját korai műveiben is kimutatta, noha már akkor sem apologetikus módon viszonyult e jelenséghez. Lukáccsal szembefordulva írta saját műveiről: „a Hauspostille, első lírai publikációm, kétségtelenül magán viseli a polgári osztály dekadenciájának bélyegét az érzelmek gazdagsága az érzelmek kuszaságát tartalmazza, a kifejezés választékossága a bomlás elemeit hordozza, a motívumok gazdagsága a céltalanság mozzanatát rejti, az erőteljes nyelvezet túlburjánzik stb., e művel szemben a későbbi Svendborger Gedichte egyszerre jelentenek emelkedést és hullást, polgári szempontból feltűnő szegényedés állott elő, hát nem vált minden egyoldalúbbá, kevésbé organikussá; hűvösebbé lett és tudatosabbá (a szó megvető értelmében)? harcostársaim, remélem nem ismerik ezt így el minden további nélkül, a Hauspostillet dekadensebbnek fogják tartani, mint a Svendborger Gedichtet, de fontos számomra, hogy felismerjék, mibe került az, ami itt emelkedni látszik, a kapitalizmus harcra kényszeritett bennünket, elpusztította környezetünket, nem »járok« én már többé csak úgy »zöld erdőbem, hanem rendőrök között járok, de hiszen ez is gazdagság, a harcok gazdagsága, de hiszen ez is rétegezettség, de a prob" Arbeitsjournal, 10. 9. 38., 275/10. • Uo. 10. 10. 43., 281/24.
