Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
hogy velük elméleti munkáikról vitát folytasson, Herbert Marcuséval szembeni tartózkodása mégis feltűnő. Marcuse második Hegel-könyve akkoriban jelent meg, amikor Brecht és Marcuse megismerkedtek. Noha ismerjük Brecht szenvedélyes készségét, hogy Hegelről és Marxról eszmét cseréljen, meglep, hogy Marcuse könyvéről semmiféle megjegyzést nem találunk az Arbeitsjournalban. Nem fűz Brecht megjegyzést Marcusének A kultúra affirmativ jellegéről című nagy tanulmányához sem, amely a frankfurti Intézet folyóiratában (Zeitschrift für Sozialforschung) 1937-ben jelent meg, s amely tisztán kifejtve tartalmazza Marcuse hagyománykoncepcióját. A negyvenes évek során Brecht nem tekintette Marcusét önálló gondolkodónak, a „frankfurtit" látta benne, egy liberális színezetű klikk-ideológia előállítóját. Brecht nem tartotta érdemesnek vitába szállni vele. Ezekután felmerülhet a kérdés: miért foglalkozunk mi ezúttal mégis ezzel a nézeteltéréssel? Az ok: Marcuse radikális állásfoglalása a hagyományokhoz. Teoretikus kérdésfeltevései feltétlenül megkövetelik, hogy összevessük ezeket Brecht elképzeléseivel, különösen pedig korai nézeteivel. A két teoretikus radikális kérdésfeltevéseinek vizsgálata a hagyományok kérdésében világossá teszi, hogy ellentétes pólusokról van szó, amelyek közösen radikális mivoltuk ellenére is ellentétes szélsőségeket képviselnek. Herbert Marcuse akkoriban életének egy döntő fordulóján állott. Robert Steigerwald, Marcuséról szóló könyvében ezt az időszakot a másodikról a harmadik fejlődési szakaszra való átmenetként jelöli meg. Míg a második fejlődési szakaszban, midőn Marcuse A kultúra affirmativ jellegéről című tanulmányát írta, ,,a legközelebb jutott a marxizmushoz", 18 ezután Marcuse balra tartó fejlődése ellanyhult, sőt felerősödött az antimarxista orientáció, amely a reálisan létező szocializmussal való szembefordulással társult. Amidőn 1958-ban Hanns Eisler a hollywoodi beszélgetésekre emlékezett, Herbert Marcuse második fejlődési szakaszát tartotta szem előtt. Ügy beszélt róla, mint egy még teljesen ismeretlen valakiről. Marcuse nagy korszaka, amely a hatvanas évek elején kezdődött, ekkor még nem tűnt fel a láthatáron. „Van itt egy másik Marcuse is, a Herbert Marcuse, aki egy okos Hegel-tanulmányt írt." 19 Herbert Marcuse tanulmánya a kultúra affirmativ jellegéről akkoriban keletkezett, amikor Brecht a dániai emigráció idején kidolgozta az epikus színház módszerét és elméletét, s új felismerésekhez jutott a hagyományt illetően. Brecht és Marcuse felfogásának összehasonlítását nem csupán az teszi lehetővé, hogy azonos időben keletkeztek, hanem sokkal inkább a kérdésfeltevés azonossága mindkét gondolkodó müvében. Nézeteik szemügyre vétele lehetővé teszi, hogy áttekintsük él megvizsgáljuk a küzdőteret, amelyen akkor az örökségért folytatott harcot megharcolták. Ily módon válik világossá számunkra, mennyire különböző megoldásokról, sőt teljesen ellentétes álláspontról van szó a hagyomány kérdésében. Természetesen Marcuse második korszakát kell itt figyelembe vennünk. Ha egyetértünk is abban Robert Steigerwalddal, hogy Marcuse ekkoriban állott legközelebb a marxizmushoz, ERT STEIOERWALD: Herbert Marcuses „dritter Weg". Berlin 1969 122 »• Eisler. 27.
