Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Illés László: A proletárirodalmi szövetségi politika ellentmondásai
leg akár a formalistáknál, vagy a konstruktivistáknál, avagy éppen a művészeti főiskolák műhelyeiben, a Kommunista Akadémián. Ügy tetszik, a húszas évek első felének viszonyaihoz képest nem történtek olyan változások a későbbiekben sem, amelyek a társadalom egységesítésének nagy folyamatán belül az értelmiségi rétegek közeledését a szocializmus ügyéhez, a párthoz alapvetően megzavarták volna. Az iparosítás nagyütemű beindítása, a mezőgazdaság kollektivizálása rendkívüli erőfeszítéseket követelt, de ma már úgy tetszik: tévedésen alapul az a felfogás, hogy mindennek az osztályharc állandó élesedése jegyében kell lefolynia. Az évtized közepére, fordulójára viszont éppen ez az elvi tétel, s sugallatainak keresztülvitele okozott komoly zavarokat a szövetségi politikában. A zavar lényege az volt, hogy nem a távlatos együttműködés koncepcionális alapján folyt az erők összefogása, amely szövetségben természetesen a kommunista írói rétegeknek kellett volna a vezető, eszmei irányító és vonzó szerepet játszaniok, hanem ehelyett a RAPP rövid úton, szinte erőszakosan a saját elvi platformjára igyekezett kényszeríteni az eszmeileg távolabbról indult írókat. Korábban több kísérlet is történt a széles összefogás szervezeti kereteinek kialakítására. Maga a Krasznaja nov című folyóirat alapítása 1921-ben Lenin és Gorkij tevékeny közreműködésével már ezt a célt szolgálta. A. Voronszkij, a főszerkesztő, éveken át küzdött egy ilyen széles platformért, a naposztovisták meg-megújuló rohamaival szemben. 1924 tavaszán irta egyik alapvető írásában: ,,Semmiesetre sem kívánom megkérdőjelezni a jelenleg létező csoportok és körök önállóságát, de meg kell vallanom: kívánatosnak és időszerűnek tartom, hogy a kommunista írók és a velük együttérzők (az útitársak) egyesülése a mainál sokkal szélesebb bázison valósuljon meg. Egy ilyen szervezet ma hiányzik, noha nagyon is szükséges lenne, mind azért, hogy az írók szakmai érdekeit védje, mind pedig, hogy enyhítse a csoportok zárt, nyomasztó és fojtó légkörét, amely megakadályozza az alkotást s behatol sok kommunista és nem-kommunista írói szervezetbe." Nem tagadja Voronszkij, hogy a baj okát abban látja: a ,,proletárírók" szűkös, szektás bázison szerveződtek, egy állítólagos új proletárművészet után vágyakoznak, s elvileg utasítják el a régit, amelyet összeségében károsnak és elavultnak tartanak, noha még a „proletár művészet" elfogadható definícióját sem adták. Voronszkij nem ismeri el a naposztovisták igényét az irodalom vezetésére: „Teljesen igaz írja -, hogy az irodalmi élet középpontjában az útitársak álltak és állnak, Majakovszkij, Borisz Pilnjak, Vszevolod Ivanov, Szejfullina, Nyikoláj Tyihonov, Maliskin, Vera Inber, az idősebbek közül: Maxim Gorkij, Alexej Tolsztoj, Marietta Saginyan és mások. ... A párt tapintatos és szívós törekvése, hogy saját ideológiai hegemóniáját kiterjessze a kortársi proletár és nem proletár irodalomra, arra késztetvén őket, hogy szolgálják a forradalmat, pozitív eredményekkel járt, s ebben döntő szerepet játszott az a pontosan lemérhető fordulat, amelyet az intelligencia megtett, hogy együttműködjön a proletariátussal és a szovjethatalommal." 2 * "A. BopoHCKHii: O »TCKyiueM MOMetrre* H aa.xanax PKn(6) B xynomecTBeHHoií .ntrrepaType. npoweicTop, 1924. 5. 24 -25. - A nagy fontosságú cikket átvette a közép-európai partsajtó is, I. A. Woronski : über den «(jegenwartsmoment» und die Aufgaben der KPR in der künstlerischen Literatur. (Bericht an die Agit, und Prop. Sektion des ZK der KPR ) Arbeiterliteratur, Wien, 1924. Nt 5 - 6. 214 - 223.
