Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
mind-mind olyan máig nyúló általános, elméleti vitakérdések, amelyek a József Attila-kritika belső fejlődéstörténetének is alapozó vízválasztói. A szocialista keretű-szándékú irodalomszemléleten belül is. Elég csak pl. az objektum és szubjektum viszonyát eltorzító balos, proletkultos illetve modernista, szubjektivista áramlatokra gondolni a marxista szándékú kritikában. Csak a viszonylag helyes társadalomképre, stratégiai koncepcióra épülő, a művészi minőségre figyelő, a realizmus-elméletet termékenyen alkalmazó-továbbfejlesztő kritikai érvrendszer volt képes eredeti sokszínűségében, művésziemberi-világnézeti gazdagságában felismerni József Attila lírájának természetét. Negatíve is bizonyítható ez: a prakticista bürokratizmus, az érzéketlen tendenc-sematizmus, illetve az elvont, moralizáló, „ontologizáló" utópizmus hamis alternatíváinak József Attila költészetével szembeni „süketsége" révén. Láttuk, hogy rendkívül ellentmondásos volt a szocialista munkásmozgalom irodalomkritikai „öntudata". A különböző munkáspártok és áramlatok tevékenységét nem ítélhetjük meg merev skatulyázással, a KMP és az SzDP kifejezetten politikai szerepét is a korábbiaknál árnyaltabban értékeli a történetírás. 124 S ha egyértelmű és szükségszerű is a kommunista elkötelezettség és a korszerű, nyitott marxista esztétikai-kritikai mértékrendszer összefüggése, a kritikatörténeti spirál az egyenlőtlen fejlődés számos ellentmondásos tényéről tanúskodik. Volt például időleges feszültség a 30-as évek első felében a KMP és a baloldal többi áramlata között József Attila korszerű értékelésében: a szociáldemokrata fórumok és a Szép Szó kispolgári demokratái, vagy a KMP-ről leszakadó baloldali értelmiség egy része volt a fogékonyabb József Attila költészete iránt. Persze itt is tanulságos „kivétel" a kommunista Korunk, amely következetesen vállalta az illegális KMP nem egy kritikusával szemben is — József Attila modern szocialista realizmusát. Az ellentmondások egy része olyan természetű volt, hogy miként ezt pl. Fejtő Ferenc vagy Szélpál Árpád esetében láttuk az esztétikailag helyes marxista kritikai koncepció egy kialakuló, burkolt kommunistaellenes érveléssel is összekapcsolódhatott. De ismét csak nem eleve az ő „rosszindulatukból" következett ez: nemcsak a baloldali értelmiség e rétegei voltak kétarcúak, hanem — jóllehet másként, nem az osztályharc lényegét tekintve — a kommunista mozgalom is. A történelmi küldetés hősies vállalása, a társadalmi-nemzeti sorskérdések felelős képviselete ugyanis szektás-dogmatikus torzulásokkal, a személyi kultusz és a bürokratizmus riasztó vonásaival volt terhes. Az esztétikai-ideológiai-tudományos, illetve a politikai-taktikai-szervezeti „felépítmény"-nek ez az ellentmondásossága persze semmiképpen sem általánosítható úgy, hogy a kritika és esztétika síkján a KMP-tőI jobbra álló szocialista irányzatoknak volt szükségszerűen (és mindenben) igazuk. Mint ahogy József Attila és a párt történelmileg meghatározott, konkrét viszonyából is jogtalan „elvi" következtetéseket levonni a szocialista művészet és a politikai szervezet törvényszerűnek vélt szembenállására. De Lenin Plehanovértékelésének és Gorkijhoz való viszonyának szellemében mindenesetre soklu L. A magyar forradalmi munkásmozgalom története. III. köt. Bp. 1970 MSZMP KB Párttörténeti Intézete.
