Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

viszont — a korábbi cikkekkel szemben — már befejezett idejű, lírai megvalósultsága lett Bálint számára egyértelmű: „Aki a vad valóság elől akar menekülni, az ne olvassa József Attila verseit. De aki érzi, hogy úgy sincs menekvés, aki beletörődik, hogy az életben csak kisebb-nagyobb kegyetlenségek között válogathatunk, az merüljön bele összegyűjtött verseinek hatalmas, bár kissé hiányos kötetébe. Polgári értelemben vett vigaszt itt nem talál, de magasabbrendű vigaszt nyújthat az olvasónak az a tény, hogy akad néhány nagy költő, aki a valóság borzalmainak beszámolója közben eljut a szépség legtisztább csúcsaira. József Attila életében és költészetében megtalálunk minden korszerű és örök csapást, a legkietlenebb proletársorstól az elme összeroskadásának kivédhetetlen rémségéig. Felölel mindenfajta szenvedést, társadalmit és egyénit, gazdaságit és szerelmit, tudatost és tudattalant. »Az igazság költője volt* írja utószavában a kötet összeállítója, Németh Andor. Valóban az volt, mindig csak az igazságról számolt be, és nem az ő hibája, hogy az igazság néha kísérteties és valószínűtlen. Félelmetesen igazmondó volt, és ezért nem ismert »költeszetbe nem való* témákat és képeket." A fájdalom alapérzése is kérlelhetetlenül kemény valóságszemléletéből származik. „A szegénység fájdalma már régen az övé, nemcsak elvi alapon, meggyőződésből, hanem szüntelen gyakorlatból is. A magyar szegénységnek legnagyobb költője volt, a szociális fájdalom egy költőnél sem olyan tépő és égető, mint nála." S ha magának már nem is remélt semmit - idézi Bálint a verset - : »ő (az adott világ / varázsainak mérnöke) / tudatos jövőbe Iát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.* A polgári lapban megszólaló Bálint György ha marxista, szocialista fogalmak nélkül, ha leplezve is mondanivalóját — most már, a halál, a vég tudatában megrázó tisztasággal érzékelteti s értelmezi a pokoljáró József Attila költészetének üzenetét. Sőt : utolsó József Attila-írásában már nemcsak a költő korszakmeghatározó szerepét ismeri fel, de megérti a tragikus-lélekboncoló versek mély társadalmi töltését is. A tág ívű népfrontos marxista szemlélet és a történelem felgyorsult üteme, a Bálint György előtt is fölsejlő jövő torlódó jelenné válása magyarázhatja ezt. József Attila „utálta a pózt és a lihegő pátoszt, és gyűlölte a fogalmak ünnepélyes zűrzavarát. A világosságot, az értelmet imádta, ezt védelmezte görcsösen és hősiesen az elborulás ellen. Szenvedélye volt a valóság, egyetlen nagy költői célja: megérteni a valóságot, az emberi világ alapvető mozgatóerőit: »a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent*. Rövid élete utolsó korszakában már gyakran írt zavaros öntudattal, a valóság kritikus szemléletébe már sűrűn törtek be a téboly vakmerő és titokzatos képzettársításai. De még ezt a szomorú folyamatot is tárgyilagosan tudta észrevenni néha, az ihlet pillanataiban. A legtöbb költő napközben többé-kevésbé józan, és csak az ihlet pillanataiban engedi át magát a mámorhoz hasonló állapotnak. József Attila élete utolsó évében már megfordítva élt: a köd-állapot vált nála csaknem mindennapivá, és az ihlet pillanatai hozták meg a rövid, de éles világosságot." A polgári humanista értelmezés „ontologizálta" a József Attila-i vég komor árnyait, s az egész emberi lét eredendő, pántragikus bűnösségének felismeréséi méltatta a kései lírában. A dogmatikus szemlélet „szalonképesebb" változatai is csak adalékként, a polgári társadalom antikommunista hajszájának