Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

gazdag. József Attila egy-egy versében gyakran egy fél verskötetre való téma van. Kevés mai magyar költő tud olyan tömör lenni, mint ő. Egy-egy verse: líra, érzés, elmélkedés, lázadás és cizellálás, összesűrítve. Kifejezésmódja pregnáns, kompozíciója hibátlan, formája a leggondosabban kidolgozott — és a vers hangulata mégis közvetlen, csaknem dalszerű, időnként népies. Ez persze nem az a bizonyos unalomig ismert »népiesség«. (Különben is a nép sohasem lehet »nepies«, József verseiből pedig a nép szól a maga hangján.) Ezekben a népies és nem »nepies« versekben József Attila magyar formákhoz, primitív és mégis finom, kicsit régies magyar ritmusokhoz tér vissza és ezen a formanyelven keresztül modernet mond, sőt ha kell, még elvont is tud lenni (néha talán túl elvont). [ ] Nyugalom van ezekben a versekben, még a leglázadóbbakban is, egy kiforrott művész nyugalma. Különben a lázadó hang ritka. Gyakoribb a komoly rezignáltság. Keserű, kemény parasztok, nyomasztó külvárosi odúkban leverten heverő munkások és csikorgó, kopár téli tájak szomorúsága van József Attila verseiben."

120 A Medvetáncból már hiányolja a — részben cenzurális okokból kihagyott — proletárverseket, híres mondataiban pedig a József Attila-i ,,hideg" intellektualitás tudatost és tudattalant szintetizáló lirizmusáról beszél. S jóllehet a nagy világnézeti versekre nem fordít elég figyelmet s ekkor még nem ismeri fel (ami természetes) a freudista önelemző lírai tendenciáknak a társadalmi tartalmakat nem keresztező, sőt hitelesítő, kiélező jellegét; tömörségében is hiteles a jellemzés: „Legutolsó verseiben már nem találjuk a lázongó dac erős hangjait. Ezek a versek elszigetelődésről, magányos keserűségről, önmagába merülésről vallanak. Lázadó dacát a költő mintha önmaga ellen fordítaná. Kutató, szomjas, mohó pillantással hajlik a lelke fölé. [ • ] József Attila, úgy látszik, eljutott önelemzése során addig az ősi határvonalig, melyen túl mar nincsen semmi. Most már mintha mindent felderített és tisztázott volna termékeny magányában. Minden nagy és lelkiismeretes magába merülésnek megújulásra kell vezetnie. Ez a megújulás ennél a nagyszerű költőnél sem maradhat el, és útja csak egyfelé vezethet: vissza a világba."

121 Még inkább az aggódás hangján szól Bálint a Nagyon fáj c. kötetről,

122 s ez a baráti féltés természetszerűleg szorítja háttérbe a „józan" elemzést. Nem csorbítja Bálint érdemeit, ha kritikatörténeti szakszempontból arra is rámutatunk: az egészében kiugró jelentőségű kritikasorozatnak nem minden passzusát tudjuk ma (utólag, a lezárult életmű s négy évtized távlatából) teljesen elfogadni. S nem is ez az abszolút (illúziós) „hibátlanság" a marxista kritika és kritikatörténet mércéje. A mai kutató a legújabb eredmények felől, de a korabeli történeti összefüggésekbe és értékviszonyokba belehelyezkedve, a „kormaximumra", a lehetőségekre figyelve kell hogy minősítsen. De térjünk vissza az 1937-es írásra: miként a Medvetánc-kritikában, itt sem érti meg teljesen Bálint a pokoljáró, önelemző, „freudista" versek társadalmi sugallatait. A kitűnő, éles szemű publicista-kritikus, aki szkeptikus-ironikus cikkeiben saját keserű közérzetéből az objektiv társadalmi tartalmakat döbbe,M B. OY.: József Attila: Külvárosi éj. PN 1932. okt. 30. 49., ill. Tor I. 150-151. 1,1 B. QY.: József Attila: Medvetánc. PN 1935. jún. 29. 41., ill. Tor I. 407 - 410. M

B. QY.: József Attila: Nagyon fáj. Oondolat, 1937. 1. sz. 67-69., ill. Tor. II. 39-42.